Gyémántmisét ünnepeltek a bencés templomban az elmúlt vasárnap. Dr. Csóka Gáspár atya Nagyboldogasszony napján adott hálát hatvan évi papi szolgálatáért. Életéről, munkájáról kérdeztük őt, aki nemcsak több ezer gyermeket nevelt szerzetestanárként, hanem levéltárosként és rendi elöljáróként is bizonyította tudását, elhivatottságát.

– A legkeményebb ötvenes évekre esett a pályaválasztása, akkor döntött a szerzetesi életforma, a papi hivatás mellett. Miért?
– Bükön születtem 1938-ban, ott végeztem az általános iskolát. Remek tanáraim voltak, az utolsó évben a feloszlatott szerzetesrendekből odakerült tanítani egy egyetemet végzett apáca. Valóban minőségi munkát végzett, így megfelelő előtanulmányok után kerültem a pannonhalmi bencés gimnáziumba. S hogy miért ide? Jól tanultam, katolikus családban nevelkedtem, a nagybátyám, Csóka Lajos pedig bencés szerzetes volt Pannonhalmán. A szerzetesrendek feloszlatása után mindössze nyolc katolikus gimnázium maradhatott meg az országban egészen a rendszerváltásig. Ebből kettő a bencéseké volt. Ezek az iskolák bár sok nehézséggel küzdöttek, de óriási szolgálatot tettek a magyar egyháznak. Én jó közösségben töltöttem a gimnáziumi éveket 1952-től. 1956-ban érettségiztem. Zárt világban éltünk, de negyedikben már a tanárok éreztették velünk, hogy mi van a levegőben, mi zajlik a tudományos világban, mi történik a társadalomban. Ugyanakkor ott volt a gimnázium szomszédságában egy bencés közösség, aminek a liturgiájával vasárnaponként találkozott az ember, mindennap láttuk a kispapokat is. Nekem az egész életforma szimpatikus volt. Abban az időben csak két növendéket vehettek fel a rendbe, én lettem az egyik. Miután befejeztem teológiai tanulmányaimat, és pappá szenteltek, jelentkeztem az ELTE történelem–latin szakára, majd felvettem a görög szakot is. 1965-ben végeztem és a pannonhalmi gimnáziumban kezdtem tanítani.

Közben bekerültem a rendi levéltárba is, aztán a főmonostor perjele lettem hat esztendőre. Huszonhárom éve a győri rendházban élek és dolgozom.

– Több mint fél évszázada kezdett tanítani. Milyen változásokat tapasztalt az eltelt évtizedek alatt a diákoknál?
– Ami a gyerekek mentalitását illeti, az én időmben mi sem voltunk szelídebbek vagy jobbak, mint a mostaniak. Úgy látom, a mai diákok többsége nem olyan ambiciózus, mint a mi korosztályunk volt, és nagyon szegényesek a vallási ismereteik. Sokszor azért is küldik hozzánk őket a szülők, mert ők nem tudják átadni azt, ami már az ő életükből is kimaradt. A jó gimnázium önmagában nem elég. Fontos, hogy tudjon valami többletet adni a gyerekeknek lelkileg, világnézetileg.

A magyar társadalom jelentős része nem keresztény, ennek ellenére közülük sokan ideadják gyermekeiket. Itt nyitottsággal találkoznak, hisz járnak hozzánk katolikusok, más vallásúak és nem hívők is. Sok esetben egy-két év után a diákok maguk kérik, hogy kereszteljük meg őket. Mindig jó volt tanítani. Két évvel ezelőtt érettségizett az utolsó osztály, akiket még tanítottam, azóta csak különóráim vannak. Nekem 1944-ben szólt először a csengő, amikor hatévesen iskolába mentem, s onnét kezdve vagy diákként, vagy tanárként, de 75 éven át minden szeptemberben becsengettek. Az Úristen óriási ajándékának tartom, hogy csinálhattam. A tanári munka évtizedek múlva mutatja meg, hogy egy-egy elvetett magból mi lett. Sokan vannak, akiket elindítottam, s aztán egyetemi tanulmányaik során messze előbbre jutottak, mint én. Milyen jó velük találkozni, ha akad szakmai problémám, hozzájuk fordulhatok és tanulhatok tőlük.

– Gáspár atya, mitől lesz valaki jó tanár?
– Legyen kiszámítható és következetes. Ugyanakkor legyen készséges és türelmes a gyerek meghallgatására. S mindenekelőtt szeresse a munkáját!