Csodálatos négy évtizedet tudhat maga mögött Hécz Péter, a Győri Balett nemrégiben nyugdíjba vonult fővilágosítója, aki minden előadásra és külföldi kalandra szeretettel gondol vissza. Élményekből szép számmal akad, a 65 éves szakember a kezdetekről és kedvenc hobbijáról, a pálinkafőzésről is szívesen mesélt csendes, novákpusztai otthonában, mely olyan nyugalmat áraszt, mint ő maga.

Háromszor búcsúztatta el a társulat, decemberben az évzárón, egyszer a műszaki kollégákkal ünnepelt, legutóbb pedig az egyik előadás végén mondott köszönetet munkájáért Velekei László.

Hécz Péter: Borzasztó megható volt, nekem volt a legszebb nyugdíjas búcsúztatóm. Egyrészt azért, ahogy igazgató úr beszélt, másrészt pedig azért, mert elkísérhetett a családom is, a feleségem és a gyermekeim mellett ott volt velünk a 90 éves édesanyám is.

Több mint 44 év telt el. Emlékszik a kezdetekre?

H.P.: Véletlen folytán kerültem a színházba, a győri gyárak közül ugyanis csak egy ígért három műszakra kettőezer-kettőszáz forintos fizetést, a színháznál meg kettőezer-nyolcszázat kaptam, ami azért nagy különbségnek számított. Nehezen indultunk, volt mindenféle előadás a teátrumban, jók is, rosszak is egyaránt. Jóformán nem ismertük a berendezéseket sem, de mikor megérkezett Markó Iván sok minden megváltozott. Láttuk, hogy itt, valami nagy dolog készül. Szívesen csináltuk, éjszaka is dolgoztunk, premier után pedig felrobbant a nézőtér. Az első daraboknál még csak fejgépes voltam, s közben „kinőttem” magam, világosító, majd fővilágosító lettem. Korábban alapvetően nem igazán érdekelt a színház és a művészet, de gyorsan beleszerettem. A világítást sok rendező szükséges rossznak tartotta, de szerencsére ez is kiforrta magát, a modern berendezésekkel szinte már külön művészeti ággá vált a világítástechnika.

Hosszú az emlékek és az élmények sora, mi az, ami először eszébe jut?

H.P.: 20 évet turnéztunk egy impresszárióval, mindig januárban és februárban. Akkoriban nagyon kemény telek voltak, az előadások pedig egymást követő napokra voltak beosztva. Ausztria, Németország, Svájc, tényleg szó szerint össze-vissza ugráltunk az országok között. Amikor 400 kilométeren túl volt a távolság akkor az volt a módszer, hogy felpakoltunk, éjfél körül elindultunk, hajnalban lefeküdtünk picit, majd délelőtt mentünk újra dolgozni. Egy ilyen télen a havazás miatt lezárták az autópályát Németország és Svájc között, így ott rekedtünk éjszaka. A Brenner-hágón kellett volna átmennünk, ám az is használhatatlan volt. Végül megérkeztünk egy vasútállomáshoz, ahol a GPS azt jelezte, hogy szálljunk fel a kompra. Na de milyen kompra? Egy vasútállomáson? Kiderült, hogy a vasúti kocsira kell feljárni az autóval. Ám ezzel a busz és a kamion nem tudott közlekedni, így a táncosok és a díszlettel megpakolt járművünk csak este 6-ra ért a fellépés helyszínére. Egy óra alatt kellett mindent újragondolni, próba nélkül vágtunk bele, de végül jól sikerült. Nagyon jól…

Mi az, amit a legjobban szeretett a munkájában?

H. P.: Jó előadást színpadra vinni, még akkor is ha nehezek voltak a körülmények. A siker miatt mindig, minden nehézség megérte.

A búcsúztatása óta volt bent a társulatnál?

H.P.: Rendszeresen meglátogatom a kollégáimat, nagyon jó kis csapat a miénk és gyorsan beilleszkednek az újak is. Az igazgatók, így Iván, János és most Laci is fantasztikusan irányítja az együttest, öröm volt mindig a közös munka. De itthon is rengeteg dolgom van, ma is lenyírtam a füvet, és a pálinkafőzéssel is szívesen töltöm a szabadidőmet. Ahogy a családommal is, feleségemmel három gyermekünk van, mindhárman diplomásak, nagyon büszkék vagyunk rájuk, és az első unokánkra is.