A Győri Ipartestület Aranygyűrű kitüntetést adományozott Csermák Gusztáv kelmefestőmesternek, aki ötven éve tagja az érdekvédelmi szervezetnek. A szép alkalom mellett egy másik jeles esemény is okot ad az örömre. Kelmefestő és vegytisztító cégük ugyanis idén ünnepelte fennállásának 120. évfordulóját.

Az alapító a nagypapa volt, aki Németországban tanulta ki a mesterség csínját-bínját. Tapasztalattal, tudással, receptekkel és gépekkel tért haza, majd 1903-ban elindította saját üzemét. 1919-re már több tucat embert foglalkoztatott, nagyüzemnek minősült, így a tanácsköztársaság idején államosították. Ennek bukása után visszakapta a család azzal a tetemes adóssággal együtt, amit a kommunisták hagytak. A harmincas évekre egyenesbe jöttek, sőt nagy fellendülés következett. Sok alkalmazottal dolgoztak és fióküzleteket nyitottak az egész Észak-Dunántúlon. A második háború mindennek véget vetett, a házat és az üzemet is szétlőtték. 1947-re sikerült újjáépíteni a vállalkozást, ám egy év múlva ismét államosították. Sztálin halála után édesapja kiválthatta ugyan az ipart, de alkalmazottat jó ideig nem tarthatott.

Csermák Gusztáv szívesen mesél szakmájáról, de jól tudja, kihalóban a mesterség. Neki sincs utódja. „A 19. század végéig a mosás volt az egyetlen tisztítási eljárás. Aztán a textilipar megerősödésével sokfajta és finomabb anyagok készültek, amiket nem lehetett mindig mosni. Így alakult ki a vegytisztítás technológiája szerves oldószerek és gépek használatával. A kelmefestés azonban ősi foglalkozás. Az ókorban például a bíborcsiga volt a legértékesebb festőanyag, de a növényekből is nyertek színezékeket. Később a nagy mennyiségű ruhagyártáshoz nem lehetett annyi festéket természetes anyagokból kinyerni, ezért elkezdték gyártani a mesterséges színezőket. A szakma nagy művelői a németek voltak, tőlük indult a modern kori kelmefestés és vegytisztítás. A 20. század elejétől Magyarországon óriási fejlődésen ment át a textilipar, a Kisalföldet textilháromszögnek hívták, Győr, Sopron és Pápa egyaránt jelentős gyárakkal büszkélkedett, ontották az anyagokat. A mi mesterségünk arra szorítkozott, hogy azokat a ruhadarabokat, amiket a saját színükben megunt a viselőjük, átfestettük. Halálesetkor az emberek feketére festették a holmijaikat, így lett gyászruhájuk. A hetvenes-nyolcvanas években pedig a kifakult farmerokat hozták hozzánk egyre többen.”

Csermák Gusztáv közgazdasági iskolában érettségizett. Az általa választott vegyipari technikumba még a jelentkezési lapját sem küldte el az általános iskola. Hiába a kitűnő bizonyítvány, az apja „burzsuj” volt a hatalom szemében. Érettségi után kitanulta az elektroműszerész szakmát, közben pedig az ETO-ban egyre jobban és egyre többet teniszezett. A vagongyárban kezdett dolgozni. Amikor édesapja súlyos beteg lett, választania kellett. Marad a gyárban és mellette mérnöknek tanul, sportoló lesz vagy otthon beáll a műhelybe. Végül emellett döntött. A terep nem volt számára idegen, gyermekkora óta része volt az életének. Elvégezte a szakmunkásképzőt, majd három év múlva mestervizsgázott. Nem bánta meg a választását. Azt mondja, az önállóságot nem lehet megfizetni, mindennél többet ér, hogy maga osztja be az idejét, a munkáját.

A nyolcvanadik évében jár, de ma is ugyanúgy dolgozik. Felesége hű társa a munkában is. Három lánya és tíz unokája teszi teljessé az életét.