Bábművész korona idején
KarantÉN címmel új sorozatot indítottunk: ismert és inspiráló, városunkhoz kötődő embereket kértünk meg, írjanak olvasónknak. A napló jellegű bejegyzéseikben beengednek minket a nappalijukba, a kertjükbe, esetenként pedig még a háló- és fürdőszobájukba is, hogy mindannyian lássuk, ők mit kezdenek a koronavírus-járvány miatt kialakult helyzettel. Ma Kocsi Rozi, a Vaskakas Bábszínház igazgatója írt olvasóinknak arról, hogyan „szalad” a korona utáni időbe.
Mindig úgy éreztem, hogy a Vaskakas napfényes, szivárványos, üvegliftes mesebirodalma a világ legbarátságosabb helye. Hogy a rosszkedv oda belépve azonnal elpárolog, hogy ott fülig ér az ember szája, ha gyerek, ha felnőtt, ha bábos… Most meg, ha néha be kell mennem, csak bolyongok a színes, vidám termekben, s elmarad a mosolyom, nem múlik a rossz érzés…
Üres a színház. Üres és néma. Se egy kiszűrődő kismalacvisítás, se egy felcsendülő Vuk-muzsika, de főleg a gyerekek hangja hiányzik: a nevetésük, a sikolyaik, a tapsuk… Ilyenkor aztán jön, jön egyre jobban közelít a szomorúság, átszivárog az ablaküvegeken, betelepszik a színházba, ahogy a kedvenc Lázár Ervin-mesémben: „A fekete feketébb lesz tőle, a barna barnább, a pirosok kialusznak, elszürkülnek a sárgák, megfakulnak a kékek, a zöldek, mint a hamu.” Már-már én is megadtam magam a mélabúnak, a világfájdalomnak, mint Mester-Ervin, amikor a mese szinte magától folytatódni kezdett bennem: „S ebben a pillanatban csöngettek… Egy macskaforma kis figura állt az ajtóban… rám kiáltott: – Fussunk! Futottunk végig a falun, ahogy a lábunk bírta, egészen a Négyszögletű Kerek Erdőig. Bent az erdőben aztán kiszuszogtuk magunkat, s megfordultunk. Lássuk csak, hol az a Szomorúság! Ott volt mögöttünk. De már oszladozott, foszladozott, sápadozott, halványodott. Eloszlott lassacskán, mint a köd…”
Hát ezt teszem most én, korona idején: „futok”, s lehagyom az átkozott szomorúságot, világfájdalmat, félelmet, rettegést. Olyan világokba „futok”, mint Lázár Erviné, mint Csukás Istváné, újraolvasom azokat a meséket, történeteket, melyek eddig is mindig kapaszkodót jelentettek, segítséget nyújtottak, ha talajt vesztettem. Jöhet ezredszer is Bulgakov, Márquez, Móricz, akikkel évek óta csak a nyári színházi szünetben találkoztam. „Igazi” könyveket veszek a kezembe, mert azoknak illata van.
Aztán terveket szövök, a jövőbe „szaladok”, a korona utáni időbe, és megint csak a mesék világába, a 13. Győrkőcfesztivál helyszíneire. A vaskakasosokkal azt tervezzük, azon dolgozunk, hogy minden eddiginél is felszabadítóbb, varázslatosabb, játékosabb, művészeti programmal álljunk elő a gyerekeknek.
Készülnek például a Meseváros, Győrkőcfalu, Fess liget, Ökopart, Porond-sétány, Dallam-kert, Vers-Játszó-Tér programjai, játékai, dekorációja, egyelőre csak papíron, de napi rendszerességgel online. A társulat, s a felkért művészek kreativitását nem tudja aláásni ez a koronás szörnyeteg. Mert, ha nem is a szokott időben, július első hétvégéjén fogjuk játszótérré változtatni Győr belvárosát, hanem később, esetleg csak a jövő nyáron, Győrkőcfesztivál márpedig lesz! Ez a gondolat igazi örömöt okoz, lelkesít, elűzi a szorongást.
Szerencsés az, akinek hivatása a hobbija. Én is ezen szerencsések közé tartozom. Az egyik legkedvesebb foglalatosságom a meseszövés, a szövegkönyvírás. Éppen Kányádi Sándor Talpas mesék című mesefüzérét alkalmazom bábszínpadra. Ambrus mackó történetei, a Hargita erdei, az ott élő állatok székely furfangja, Kányádi csodás nyelvezete igazi menedék egy magamfajtának. Szomorúság elől futók valódi célpontja.
A népes, zajos, imádnivaló családom, testvéreim, unokahúgaim, unokaöcsikéim, a velük tisztes távolságban megtett séták, beszélgetések szintén derűt csempésznek a napjaimba. Ráadásul Enikő húgom és a férje (Fitos Dezső) régóta alkotótársaim is (mindkettő Harangozó-díjas táncművész-koreográfus), így négy-öt évadra elegendő produkció ötletét gondoltuk már ki, az eltáncolt cipellőktől kezdve, Francois Villon világát bemutató táncos feldolgozáson át, egy a cigány-mesterségeket megjelenítő előadásig. Előremenekülés ez is, meg derűlátás, hogy vége lesz, biztos vége lesz, tehát nem apadhatnak ki az alkotó energiák.
Nem csak a vaskakasos barátaimmal tartjuk egymásban a lelket, hisz vannak csodálatos barátaim Pécsett, Debrecenben, Zalaegerszegen, Barcelonában is, akikkel a „boldog békeidőkben” jó, ha havi egyszer tudtuk megosztani egymással a legfontosabb történéseket. Most szinte minden napra jut egy-két nevetős-szeretős beszélgetés, egy átküldött koncert- vagy filmélmény, vagy egy tuti fogyókúrás ötlet. Ők az én Aromóim, Mikkamakkáim, Dőmdödömjeim… És a közeliekkel, a Győrben lakókkal, a bringás társaimmal, akikkel újabb és újabb tókerülő túrákat álmodunk a nyárra, vagy őszre, na velük minden hétfőn este hétkor a technikának hála, virtuális partit tartunk. Fábián Gyuri, aki a főszervező, azt találta ki, hogy szórakoztató műsort kell szolgáltatni ebben az időben. Túl vagyunk egy Villon-esten, egy Hacsek és Sajó paródián… Mit mondjak? Sokat (bocs a szóért) röhögtünk rajtuk, egymáson. Egy a lényeg, nagyon várom a hétfőt!
Azzal, hogy életem első pogácsáját most sütöttem meg, nem igazán kellene büszkélkednem, hisz nem vagyok már a kezdő kukta-korban. Inkább csak a saját konyhatündéri bénaságom okozta gátlás legyőzése jelentett örömöt, meg a.közhely igazsága: soha nem késő valami újat elkezdeni. Egyébként lehet, hogy food-designer leszek, mert nagyon finom ugyan nem lett, de igen szépre sikerült a pogi!
Apropó! A teraszom is nagyon kedvemre való lett! Összeszedtem az összes színes párnahuzatot, pöttyös takarót, világító füzéreket, s tavaszi jelmezbe öltöztettem a teraszt. Nem egy Négyszögletű Kerek Erdő, de napsütötte délutánjaim kávéillatú munkahelye.
Évek óta személyi edző segítségével próbálom kondiban tartani magam. Minden edzést végigmorgok az elejétől a végéig. Hála a csodás Fekete Évike edzőmnek, hogy csak mosolyog ezen, s heti háromszor kedvesen, de rendületlenül kikészít. Naná, hogy az ő ötlete volt, hogy „simán” meg tudjuk tartani az edzéseket a Messenger segítségével. Szóval, minden hétfőn, szerdán, szombaton reggel nyolctól kilencig én morgok, Évike meg mosolyog és rendületlen. És ha végre elvégeztem a kínzó gyakorlatokat, a fincsi kávé-pirítós duóig csak néhány lépést kell tennem a nappalitól a konyháig…
Így múlatom hát napjaimat korona idején, a kis tetőtéri lakásomban, ahonnan több templom tornya is látszik, ahonnan, mint modern Mikes Kelemen főleg írásban tartom a kapcsolatot a világgal, ahol pánikszerű lázmérések váltakoznak optimista bizakodásokkal, ahol e levél befejezése után azonnal, s immáron harmadszorra vetem bele magam Pátkai Tivadar csodálatos, az én szülőfalumról, Sokorópátkáról hamarosan megjelenő felnőtt-meséibe, gyerekkorom nyarainak világába. A nosztalgia is menedék. Kösz, Tivadar!
További KarantÉN történetek:
Egyetlen dolog a miénk: a jelen – Sárai-Szabó Kelemen írása,
A karantén akárhányadik napja – Jakabos Zsuzsanna otthon töltött napjai,
Sorozatfüggők önkéntes karanténban – Balla Richárd naplózza az elvégzett teendőket,
Húsz fekvő minden Győrfi Pál-videó után – Egy személyi edző a négy fal között.