Van az úgy, hogy az ember a körethez választja a főételt. Vagy ne adj’ isten a salátához.

Különös misztériuma van a honi gasztronómiában az uborkasalátának – jutott eszembe ma délben, amikor a rég nem látott zöldséggyalum után kotorásztam a fiókban. Ahogy a világ nagy konyhái, úgy a magyar konyha is alapvetően főétel-centrikus, akad azonban néhány kivétel, amikor kibillen az egyensúlyából, és a köret főszereplővé lép elő a tányéron.

Klasszikus példa erre az újburgonya, amelynek érkezéséhez régen vidéken csibevágást időzítettek az asszonyok. Az újburgonya miatt akkor sem kellett szégyenkeznie a gazdának, ha a szezon elején csak egészen aprócska gumók fordultak ki a földből. Sőt, azok a kis gömbölyű krumplik, egészben, zsírban megsütve, friss petrezselyemmel megszórva számítottak az igazi csemegének.

Valahogy így van ez az uborkasalátával is, amely Krúdy szerint nőnemű dolog, éppen ezért kíséri ezt az ételt megkülönböztetett érdeklődés a férfiak részéről. Krúdy azt is hozzátette, hogy az igazán jó uborkasalátához még a legfényesebb szakácstudomány is kevés, teljes emberszeretet és lelki emelkedettség kell hozzá.

És tegyük hozzá: alapos bevásárlólista. Ahány ház, annyi szokás, de jellemző eset, amikor a szezon első uborkasalátáját készítve szembesül azzal az ember, hogy nincs otthon étkezési ecet, esetleg fokhagyma, vagy éppen a tejfölről feledkezett meg, sőt vannak olyanok is, akik némi kapor nélkül tartják elképzelhetetlennek ezt a klasszikust.

Akárhogy is, ezen a vasárnap nálunk még csak nem is körethez, hanem a savanyúsághoz, az év első házi uborkasalátájához igazítottuk a menüsort. Tulajdonképpen az uborkához vettünk húst, krumplit, gyümölcsöt, így próbáltunk a körtével és almával sült hagymás tarja képében méltó főételt találni az uborkasalátának. Nem is sikertelenül.

És hogy milyen volt a maga saláta? Kezdésnek egyáltalán nem rossz, folytatása következik!