Lélek, kapu és művészetterápia a szőlőhegyről

Fotó: Pintér Ádám

Az otthonról oktatás nehézségeiről, az egy nap után bezárt kiállításáról és a kialakult helyzetről alkotott véleményéről vallott a Győr Plusznak dr. Borbély Károly festőművész, a Széchenyi István Egyetem Apáczai Csere János Kar oktatója.

A Széchenyi István Egyetemen többek között művészetterápiát tanít, most távoktatásban. Hogyan működik ez a gyakorlatban?

Az én szakmámban nehéz ezt távoktatás formájában csinálni, de azon vagyok, hogy ez sikerüljön, hiszen minden új helyzet érdekes megoldások lehetőségeit is felveti. A művészetterápia óra egyik fele arról szól, hogy alkotunk egy képet, megfestünk valamilyen érzést, most például azt, hogy milyen fa lennék, ha fának születhetnék. Egy fa képébe vetítjük bele azokat a személyiségvonásokat, amilyenek mi szeretnénk lenni. Ezek spontán alkotások, nonfiguratív érzelmi állapotokat jelenítenek meg. Az óra második felében beszélgetünk az elkészült munkákról és megtapasztaljuk, milyen szembesülni tárgyiasult érzéseinkkel. Nagyon szeretik a diákok ezt a faladatot, de ennek a személyes felfedezős varázsa most elvész. Most az alkotásaikat egyedül, otthon készítik el és saját maguknak – mint külső szemlélő – kell kielemezniük. Szembe kell nézniük saját lelki megnyilvánulásaikkal, a tapasztalataikat pedig leírni és elküldeni nekem. A klasszikus rajzolás, festés feladatoknál is nehéz helyzetben vagyok, hiszen most precízen, részletesen le kell írnom, mit szeretnék látni, mi a feladat. A hallgatók e szerint az utasítás szerint készítik el és küldik el a kész feladatokat. Hiányoznak a hallgatók, szeretek tanítani és szeretem, ha személyesen tehetem azt.

Az online világ mellett jut ideje az alkotó munkára, a mindennapi tevékenységre?

Az életünknek most felborult a szokásos rendje, de meg kell tanulnunk újratervezni. A sok online dolog mellett beosztjuk a napi feladatokat. Mi itthon vagyunk, a ravazdi házunkban, én a műteremben dolgozok, a felségem, aki tanító, a nappali szobából oktatja Skype-on a tanítványait. Mi még jó helyzetben vagyunk, a szőlőhegy tetején lakunk, délután, amikor abbahagyjuk a számítógép nyomkodását, nagyokat sétálunk a kertben és jól kiszellőzködünk, és munkálkodok a szőlőben is. A festés, az alkotás pedig belső szükséglet számomra, így teljes az élet.

Március 13-án, pénteken zárt körben nyílt meg a kiállításuk a Triangulum Galériában, amely a veszélyhelyzet kihirdetésével, hétfőn be is zárt. Hogy hatott ez önre?

Lélek-kapuk címmel készítettünk közös tárlatot Máté fiammal, aki építész és üvegműves. Rengeteg munkánk van benne, gyönyörű szép lett. Azt vettük észre, hogy az alkotásaink között áthallások vannak, bár ő plasztikákat készít, én pedig festményeket, grafikákat, de a szakrális töltés az közös. Ő „kapu” témájú plasztikákat alkotott és kiderült, hogy az én képeimen is megjelenik bizonyos értelemben a „kapu”. Magunk is elcsodálkoztunk a kép – szobor párhuzamokon, a kiállításon pedig ezek egymás mellé kerültek. A tárlatról kisfilmet tervezünk készíteni, hogy virtuálisan is megmaradjon és reméljük, a járvány elmúltával a nagyközönség is láthatja majd élőben, a galériában.

A mostani helyzet hogyan hat a festészetére, milyen érzelmeket vált ki önből?

Megrendítő, ami most zajlik. Az életünknek az alapvető kérdéseit érintik érzékenyen a történések. Az alkotási folyamatban még ilyen hirtelen nem csapódott le a téma, de egészen biztos vagyok benne, hogy nagyon komoly drámai hangként fog majd felbukkanni a festményeimen. Bízom abban, hogy mielőbb minden rendeződik, hogy visszatérhetünk a normális emberi kapcsolatokhoz. Olyan tanulság ez számunkra, amely megmutatja, hogy mennyire nem vagyunk urai a saját életünknek, hogy milyen porszemek vagyunk.