Régen volt az az idő, amikor még házmesterek vigyázták a lépcsőházakat, a szeméttárolókat, a bejáratot, az utcafrontot és végig a ház előtti járdát.

Történetek, dalok születtek róluk, hiszen volt köztük kedves és mogorva, megengedő és szigorú. Olyanok voltak, mint bárki, csak éppen az volt a munkájuk, hogy rendben tartsák azt, ahol éltek. S ha jól dolgoztak, tiszteletet is kaptak a fizetés mellé. Letűnt kor emlékei ők, akkor is, ha néhány lépcsőházban még látni a megkopott zománctáblákat…

Bevallom, én is csak akkor találkoztam a miénkkel, amikor már nyugdíjas éveit töltötte. Mennyit tudott volna mesélni?!  Sajnos nem kérdeztem, most meg már nem tudom. Csak látom, hogy egyre több levelet fúj be a szél… A takarítók teszik a dolgukat, de nem élnek ott, ahol mi. Házmesterek kellenének? Nem tudom, de mi is lehetünk hasonlók! Összeseperni nem nagy dolog, akkor sem, ha a járdáról van szó. Felmosni a folyosót, ahol naponta járunk, nem nagy feladat. Ahogy szerintem az sem, hogy a kukákba tisztességesen tegyük bele a szemeteszacskót, ne Hanga Ádámot játszva zsákoljunk az ajtóból, mert úgysem lesz jó és gusztusos a vége. Tiszteljük meg magunkat és másokat is azzal, hogy figyelünk a saját környezetünkre, és ne mástól várjuk folyton a megoldást! Mert amiről írok nem csak ősszel probléma. Ám valahogy a lehulló sárga levelek most jobban megmutatják, mekkora szükség lenne a házmesterekre. Vagy inkább egymásra és az összefogásra?!