Február 25-e a Kommunizmus Áldozatainak Emléknapja. A kutatások alapján mintegy 100 millió emberről lehet szó. Egymillióra teszik azoknak a számát, akiket kivégeztek, illetve éhínségben, kényszermunkatáborban haltak meg, de a rendszer áldozata az is, akit börtönbe zártak, vallattak, kínoztak, megbélyegeztek, akit csoport- vagy vallási hovatartozása miatt üldöztek. Vagyis mindenki, akit a szabad cselekvés és választás lehetőségétől megfosztottak, testileg és lelkileg megnyomorítottak. Egyikük, dr. Rédly Elemér atya három nappal ezelőtt hunyt el. Megalkuvást nem ismerő, egyenes ember, hitvalló keresztény, jó pap volt. Sok évvel ezelőtt készítettem vele egy interjút, amiben börtönéveiről, meghurcoltatásáról beszélt. Most ebből közlünk részleteket.

Budapesten, Krisztinavárosban született 1934-ben. Édesapja gépészmérnök, édesanyja matematika-fizika szakos tanár, aki azonban gyermekei nevelésének szentelte életét. A hat testvér közül egyik bátyja ágyúgolyó-belövés, nővére bombarobbanás következtében halt meg.

„Nem voltam valami jó tanuló, hatodikban három tárgyból álltam bukásra. Szüleim beírattak Pannonhalmára, ahol gyors és szembetűnő változás következett be tanulmányi előmenetelemben, egy év elteltével majd mindenből jelesem volt. Megtaláltam a helyemet. Az államosítás miatt két évet ki kellett hagynom, de 1950-ben visszamentem Szent Márton hegyére és 1953-ban leérettségiztem. Ebben az évben szereztem jogosítványt személy- és tehergépkocsira, valamint motorkerékpárra. Ugyancsak 1953-ban vettek fel a győri papnevelő intézetbe, de már az első évre a budapesti központi szemináriumba helyeztek, ott kezdtem meg tanulmányaimat.

1956. október 23-án negyedéves kispapként éppen lelkigyakorlaton voltunk, ezért hiába kerestek bennünket egyetemista barátaink. A forradalom napjaiban a kórházakat jártuk. A jogi egyetemet fegyveres egyetemisták őrizték, akiknek a szovjet bevonulás után menekülniük kellett. Ma is látom magam előtt, ahogy a jogi kart és a bennünket elválasztó befalazott ajtót a diákok áttörték, aztán a mi reverendáinkban szépen kisétáltak az oroszok előtt.

Az ötödik év végén letettem a licenciátust, életem legkeményebb szigorlatát. Két hétre rá, 1958. június 15-én Győrben Papp Kálmán püspök szentelt pappá. A hatodik évben ismét visszakerültem Pestre a doktorátus miatt.”

Ettől kezdve felgyorsultak az események. A központi szeminárium hallgatóinak kilencven százalékát szélnek eresztették, mert nem voltak hajlandóak részt venni a papi békemozgalomban. A fiatal Elemérnek így sürgősen munka után kellett néznie, nehogy kimerítse a „közveszélyes munkakerülés” fogalmát. Egy elektrotechnikai ktsz-nél lett segédmunkás, de három hónap után ismét az utcán találta magát. Szerencsére a Közlekedési Múzeum rakodómunkást keresett, s Rédly Elemér másfél évet tölthetett az öreg autók és motorok társaságában. Négy órát dolgozott, amiért ingyenes utazás, kedvezményes ebéd és 500 forint fizetés járt. Jutott belőle albérletre, s maradt idő arra, hogy néhány felszentelt társával titokban tanítsa a kirúgott kispapokat. Felosztották egymás között az évfolyamokat, ő az ötödévesekkel foglalkozott. Idővel ahhoz is hozzászokott, hogy „árnyéka akadt”, azaz bárhová ment, valaki mindig követte.

1961. február 6-án tartóztatták le. Zárt tárgyaláson ”háborúval kapcsolatos rendszerváltásra való spekulálásért” három és fél évre ítélték.

„A nyomozati osztályon volt a legrosszabb, ahol nyolc hónapig tartottak. Ennek nagy részét magánzárkában töltöttem. Ott csak börtönőrt láttam, néhány napig pedig még aludni sem engedtek. Este nyolctól hajnali ötig feküdhettem az ágyon, a nap többi részében ülni vagy járkálni kellett. Állandóan égették a lámpát és nem volt szabad a fal felé fordulnom.

Aztán átkerültem a Gyűjtőbe. Először a takarító, majd a kőműves brigádba osztottak be és a konyhán is dolgoztam egy évet. Misézni októberben tudtam először. A zárkatársam talált néhány szőlőszemet a szemetesben. Volt egy orvosságos üvegem, abba préseltem a levét, ami pár nap múlva kiforrott. Így lett borom. Később a családom küldött be mazsolát cukorkák közé vegyítve. Édesanyámtól pogácsának álcázott ostyákat kaptam. Most már rendszeresen misézhettem. Elosztottam a mazsolát, egy alkalomra három szem jutott. Beletettem egy pohár vízbe, s a hét végére úgy megszívta magát, hogy ki lehetett nyomni a levét. A mise szövegét fejből tudtam. A kőműves brigád vezetője katolikus volt, engem mindig máshová osztott be, így tudtam gyóntatni, áldoztatni is. A rabkonyhán mindenki választhatott egy szabadnapot, én a vasárnapot kértem, hogy zavartalanul misézhessek. Ettől kezdve az ételkihordás adott alkalmat a rabtársakkal való találkozásra.

Nem fogtam fel tragikusan ezt az időt, sokat humorizáltam. Nemegyszer rám szóltak: „Maga, elítélt, mit nevetgél annyit?!” A legendás pesti kávéház, az EMKE főszakácsa is a rabtársam volt. Az élelmezésünk annyira rossz volt, hogy megkérte a börtönigazgatót, hadd állítsa össze ő az étlapot. Megengedték neki azzal a kikötéssel, hogy egy fillérrel sem kerülhet többe. Nem is került, mégis úgy megemelkedett a színvonal, hogy az őrök is szívesebben jártak volna hozzánk, a rabkonyhára enni. Egyébként egészen emberségesek voltak. Gyorsan rájöttek: ha jól bánnak velünk, nekik sincs gondjuk. Akkoriban rengeteg krumplit pucoltam. Egyszer kitaláltuk, hogy szilvásgombócot főzünk. Ezerhétszáz embernek! Hajnalban felkeltünk és délre megcsináltuk.

Egy alkalommal a nevelőtiszt előadást tartott a becsület és a munka kérdéséről. Megkérdezte kinek van hozzászólása. Annyit mondtam csak, mi nem vagyunk bűnözők, nem azért tartanak itt bennünket, mert nem dolgoztunk becsületesen, hanem azért, mert a véleményünk eltér az övéktől. Erre felkért, hogy írjak a börtönújságba. Nem vállaltam el, mit is írhattam volna?

1963. márciusában megpróbáltak beszervezni. Azt kérdezték, milyen együttműködést tudnék elképzelni a szabadulásom után, cserébe azért, hogy pap lehetek? Úgy tettem, mintha nem érteném, mit akarnak. Két hét gondolkodási idő után újra hívattak. Ismét bárgyúnak tettettem magam. A végén feladták, de megfenyegettek, hogy ha nem működök együtt, akkor a székesegyházba tesznek káplánnak, hogy a többi pap gyanakodjon rám a köztudottan legjobb helyért.

Végül két és fél év után az 1963-as amnesztiával kiszabadultam.

Az Állami Egyházügyi Hivatalban azonnal figyelmeztettek: jól válogassam meg a barátaimat, s felszólítottak, hogy menjek el egy időre segédmunkásnak. A budapesti Gelkához kerültem először kifutófiúnak, aztán a húsz fős tekercselő brigádba. Rakéta porszívók szigetelését kellett kicserélnünk. Ha valaki végzett egy porszívóval, ráírta a monogramját a dobozra. A műszak végére a brigádvezető után nekem gyűlt össze a legtöbb. Attól kezdve, hogy a saját területükön leköröztem őket, tekintélyem lett a munkatársaim előtt. Az első hetekben nem tudták, hogy pap vagyok, csak annyit vettek észre, hogy sosem beszélek csúnyán. Egyszer a kalapáccsal véletlenül ráütöttem az ujjamra. Felszisszentem, de egy szót sem szóltam. Ez úgy meglepte őket, hogy egyikük megkérdezte: „Mondd, ki vagy te?” Akkor derült ki, hogy pap vagyok. Néhány hét múlva a főnök lehelyezett raktárosnak, hogy az egyre kellemetlenebbé váló hiányt és a visszaéléseket megszüntessem.”

Ám egyszer csak vége szakadt a megpróbáltatásoknak és 1964. május elsején megkezdhette kápláni szolgálatát. Aktív lelkipásztori évek évtizedek következtek segédlelkészként, majd plébánosként. Előbb teológiai doktor lett, 1997-ben PhD doktorátust szerzett. Pár évig a Papnevelő Intézet rektoraként tevékenykedett, később a Győri Hittudományi Főiskola szakigazgatójává nevezték ki. Sokat tett a hitoktatás megújításáért, újjászervezéséért, számos kötetet, tanulmányt szerkesztett.

Fáradhatatlanul dolgozott, szellemén kívül a testét is edzésben tartotta. A komoly munka mellett megmaradt derűs lelkipásztornak, szeretett nevetni, anekdotázni.

2008-ban Győr Megyei Jogú Város Szent László érem díjjal tüntette ki. A kommunista diktatúra során elviselt üldöztetéséért pedig 2011-ben megkapta a Parma fidei-díjat.

Dr. Rédly Elemér atya február 22-én hunyt el.

Elhunyt Rédly Elemér atya