Az üdvözült lelkek emléknapján a győri sírkertek is megteltek emlékezőkkel. Szeretteink nyughelyénél érzelmeink viharában gondolunk családtagjainkra, barátainkra, egykori ismerőseinkre. Természetesen városunk köztemetői is hosszabb nyitvatartassál várják a látogatókat.
Szívünk fájdalommal és szeretettel telik meg ezekben a napokban, mint az ólom úgy húz le az emlékek áradata a sírok előtt állva. Mégis van benne valami felemelő, tudjuk és érezzük, hogy “Csak az hal meg, akit elfelejtenek!”
Nagyszüleim jutnak eszembe, a nyughelyükhöz tartok, közben kedves pillanatokat idézek. Mikor együtt kártyáztunk, és Papa a finisben kiabálta, hogy na most “handizok”! És tényleg mindig “handizott”, kikaptunk, de a játék élménye kárpótolt mindenért. S ott van a Mama. Szépsége és intelligenciája az utolsó pillanatokban is úgy ragyogott, mint az esthajnalcsillag. Néha haragszom rá, morgok: “Mama miért nem tanítottad meg a vadast? És mi van a hortobágyi húsos palacsintával?” Milliószor vettük fel a ruháit, az ékszerei között kutakodtunk, sminkkészletei jóvoltából pedig igazi kis bohócokká avanzsáltunk, miközben Papa cinkosunk volt az összes huncutságban.
Órákig tudnék sztorizni róluk, de most csak itt állok és gyertyát gyújtok. Messze vannak, de mégis oly közel, árvának érzem magam e pillanatban, akárcsak Twist Olivér: „Olykor egy-két lágy hangfoszlány vagy a fodrosodó víz csillogása, egy virág illata vagy valami véletlenül elejtett kedves szó hirtelen távoli képek emlékét ébreszti fel bennünk, amelyeket a valóságban sosem látunk. Aztán eltűnnek, mint a lehelet, de egy pillanatig boldogabb időkre emlékezünk, olyan jelenetekre, amelyeket puszta akarattal sohasem tudtunk volna felidézni lelkünkben.”
E meghittség és béke a győri temetőket is bellengte pénteken:
Galéria: MekliZ Fotó