A kenyér érték, a kenyér élet. Becsüljük meg hát jobban!

Mélységes szomorúsággal tölt el, amit egyre gyakrabban látok a kukák környékén: kiflik, zsemlék, kenyerek odaszórva, egészben, penész nélkül, látszólag sértetlenül. S hallom is sokszor, amikor emberek mondják: nem eszik meg a másnapos péksüteményt, a friss kell a gyereknek is. Itt tartunk, hogy nincs értéke a termőföld egyik legfontosabb adományának, a kenyérfélének?!

Én még tudom, mi az a kenyérruha. Otthon fehér volt, piros csík szövéssel, abba csomagoltuk a kenyeret, hogy ne száradjon ki. Később a zsemléknek lett tyúkanyó formájú tartója, gyerekként nagy élmény volt a „szárnya” alól kivenni a vacsorára valót. De emlékszem a „rolós” kenyértartókra is. Mert érték volt a kenyér, s addig ettük, amíg csak lehetett. Ha egy kicsit megszikkadt, sokszor pirítottuk, a vaj pedig aranylón olvadt rá… Soha nem ment a szemétbe, városban sem: vagy prézlinek daráltuk le, vagy levesbe került pirított kenyérkockaként, és még ki tudja, mennyi praktikája volt az akkori asszonyoknak.

Sőt, mielőtt édesapám megszegi a veknit, három keresztet rajzol az aljára: az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ezzel köszönjük meg mindenki munkáját, akinek a kenyeret köszönhetjük, s hálát adunk, hogy van mit az asztalra tenni. Nem véletlen a Miatyánk sora sem: „mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma.” Mert a kenyér érték, a kenyér élet. Ha nem becsüljük a kenyeret, az életet sem becsüljük!

Magyarország születésnapján, az új kenyér ünnepén fogadjuk meg hát, hogy mostantól máshogy bánunk a magyar termőföld adta egyik legnagyobb kinccsel, a magyar kenyérrel!