Győr számos nagy tehetséget adott már a sportvilágnak, ez tény. Szlapák Dánielt pedig talán még az Isten is bikára teremtette. Hiszen a győri, 21 éves fiatalember lételeme a bikarodeó, ez a különleges és nem veszélytelen sportág. Dániel jelenleg talán a legismertebb magyar rider, akiből sugárzik, hogy imádja ezt az egész életformát, na meg persze komolyan is veszi.

Szlapák Dániel kisfiúként még falun élt a családjával, s már akkor is nagyon élvezte, ha lovak közelében lehetett, örült, ha felültették kicsit a hátukra, bár akkor még nem tudhatta, hogy hasonló lesz a sorsa. Az általános iskola hetedik osztályát már Győrben járta, ám az állatszeretete semmit sem csökkent, sőt!

„A 17. születésnapomra egy kutyát kértem anyuéktól, amit a menhelyen néztem ki magamnak, azért ez sem egy szokványos ajándékkérés, igaz?!” – mesélte nevetve Dani, s ezzel már egy kicsit megmutatott abból, hogyan is viszonyul az állatokhoz, s miként is éli a mindennapjait. Mert ahogy mondta: a bikarodeót nem lehet az állatok szeretete nélkül csinálni. Na de ne szaladjunk ennyire előre, hiszen a kamaszsrác először a lovakkal került közelebbi kapcsolatba.

„15 éves lehettem, amikor az akkori barátnőm által jobban is megismerkedtem a lovas világgal. Egyszer mikor kint voltunk vele, megkérdezték, nem akarok-e nyeregbe ülni. Mondtam, hogy miért ne? Megálltunk egy fa alatt, letörtek egy ágat, mondták, hogy ez lesz a pálcám, kaptam egy gyorstalpalót, s mehettünk a terepre. Akkor jöttem rá, hogy engem tulajdonképpen nagyon is vonz ez az egész világ, és komolyabban is elkezdtem foglalkozni a lovakkal” – emlékezett vissza Dániel, aki nem sokkal később már egy tanyán dolgozott, ahol több problémás viselkedésű lovat is tartottak. Több sem kellett a fiatal srácnak…

„Az adrenalin mindig is jelen volt az életemben, s úgy gondoltam, ez a kihívás nekem szól! Elkezdtem foglalkozni ezekkel a lovakkal, próbáltam őket megülni és éreztem, hogy sokat szelídülnek. Valószínűleg érzékem is van ehhez, na meg vakmerőségem és türelmem is. Néhány év múlva az utam Ausztriába, egy jó nevű lovardába vezetett, ahol lovászfiúként bizonyíthattam, szóval tényleg jó ideig a lovak tették ki az életem nagy részét.”

Dani azt mondja, valahogy mindig érdekelték a problémás állatok, s rögtön vissza is utal a menhelyről születésnapi ajándékként hazahozott kutyusra: „Azért azt a kutyát választottam, mert tudtam, hogy más nem fogja hazavinni, hiszen elég agresszív volt. Legelőször engem is megtámadott, ám vele is elértem azt, hogy mára már minden családtagomat elfogadja, sőt szereti. Nem tudom ezt igazából szavakba önteni, de az állatok felé valahogy mindig más tulajdonságaim voltak: velük türelmesebb vagyok, többet megengedek nekik, és érzem, hogy mindegyiknél érhetek el valamiféle fejlődést.”

Lehet, hogy nem is kell ezt szavakba önteni, mert aki beszélget Danival, leginkább az jut eszébe, hogy a sráccal ezek a tulajdonságok együtt születhettek. Kiegyensúlyozott, mosolyog, és csillogó szemekkel beszél mindarról, ami az életformájával együtt jár. Akkor is, ha a megélhetését a vendéglátós szakma, és nem az állatok nyújtják neki. Elfogadta ezt, nem lázad, hanem keményen dolgozik az élet minden területén.

„Sok-sok „bolond” lovat meglovagoltam, leestem róluk, visszaültem rájuk és ez így ment sokáig. Viszont egy idő után csak a szenvedély maradt, de elfogyott az adrenalin. Éreztem, hogy vissza kell hoznom, mert szükségem van rá, ez éltet. Fogtam a számítógépet és rákerestem a legveszélyesebb sportokra, foglalkozásokra. Ekkor találtam rá a bikarodeóra, és arra, hogy Magyarországon is van ennek a sportnak egy egyesülete. Jelentkeztem náluk, elmentem egy edzésre, ahol felültettek egy bikára. Én pedig azonnal és végleg szerelembe estem. Azóta ez tölti ki az életem…” – mosolygott Dani, s azt is elmesélte, hogy persze, hogy féltette a család, de eleinte nem is vették igazán komolyan. Később pedig már csak lelkesen szurkolni tudtak, s azt teszik is Daniért minden pillanatban, ő pedig hálás a támogató háttérért.

„Sajnos hivatásszerűen ma itthon nem lehet senki rider, nem lehet belőle megélni. Viszont amit minden versenyen érzek, azt nem lehet elmondani. Minden pillanatát szeretem: a felkészülést, a show-t, a rajongókat, amikor ráülök a bikára és sorolhatnám. Ez egy igazi szenvedély!” – lelkendezett, mi pedig nekiszegeztük a kérdést, hogy na de hol edz, mert Győrben nyilván nincs otthon bikája… S valóban, ennek a sportnak az infrastrukturális része igencsak komoly és költséges, s akkor arról még nem is beszéltünk, hogy a rideren kívül 8-10 emberre is szükség lenne.

„Jelenleg havi egy élő bikás edzésre tudok elmenni, de remélem, a jövőben ez változni fog. Barátokkal azon dolgozunk, hogy a Balaton mellett kialakítsunk egy edzőpályát, ahol több állattal, megfelelő körülmények között lehet majd készülni. A versenyek mellett most ez lelkesít nagyon, sokat dolgozunk, s tudom, hogy nagyon szuper lesz!” – mesélte, majd azt is elmondta, hogy a fizikai állóképesség mellett épp oly fontos a szellemi stabilitás is.

„Amikor ott vagyok az indítóban a bikával, már csak az állatra és magamra figyelek. Ilyenkor teljesen ki kell ürítenem a fejem, s csak koncentrálok. Nem szabad arra gondolni, hogy itt van anyu, itt van a szerelmem, mennyi a néző, sikerülni fog-e. Mert ha ilyenek betódulnak az agyamba, akkor biztos, hogy nem lesz siker. Maximálisan át kell adni magadat a következő pillanatoknak, ez pedig csak kiegyensúlyozottsággal érhető el. Szóval sokszor mondom, hogy ebben a sportban a mentális felkészülés talán még fontosabb is, mint a fizikai” – hangsúlyozta Dániel, aki arra is kitért, hogy ismeri a magyarországi bikákat, akikre egy-egy versenyen sorsolás útján ülnek fel, s súlyosan tévesek azok a híresztelések, hogy ezek az állatok szenvednek.

„Ezek a bikák ugyanolyan versenyzők, mint mi. Jól vannak tartva, törődnek mindannyiukkal. Nem bántja őket senki, a gazdáik és a riderek sem. Nem fáj nekik semmi, egyszerűen ösztönből le akarnak minket dobni a hátukról: szerintem idegesítjük is őket, hogy ott ülünk a hátukon, s szabadulniuk kell azonnal ettől a furcsaságtól, meg szerintem egy kis játékosság is van bennük. A testi erejük viszont megkérdőjelezhetetlen, ahogy az is, hogy ebben a sportban mindig a bikáé lesz az utolsó szó. Aki ezt nem tudja elfogadni, az szerintem hosszú távon nem marad meg rodeósnak” – emelte ki, mert bizony még sokan vannak a tájékozatlan ellenzők, Dani pedig vallja: azért is kell beszélni erről a sportról, hogy eloszlassák az előítéleteket.

„Veszélyes sport a bikarodeó, benne van a sérülésveszély. Engem sem került el, de nem ez a lényeg, hiszen én vállaltam, s ha ezzel foglalkozom, akkor elvisznek a gondolatok. Volt egy komolyabb sérülésem az államon, ami után a cowboykalap helyett bukósisakot vettem fel, mert valamelyik kötelező. De nem éreztem magam jól, nem én voltam valahogy, s a következő versenyen már megint kalapban ültem meg a bikát” – ugyanis a kötelező védőmellényen kívül a cowboycsizma, a farmer és az ing, ami megszokott viselet a ridereknek.

„Idén a legtöbb versenyem Szlovákiában lesz, a cél pedig az, hogy meg is nyerjem a bajnokságukat. Négy forduló még hátravan, két forduló már megvolt, mindkettőn harmadik helyezést értem el, így összetettben én állok az első helyen. Szeretném is megtartani. Sokkal előrébb nem gondolkozom. Emellett a már említett balatoni edzőpálya építése a fő tervem, meg persze népszerűsíteni ezt a csodálatos sportot, de ez nem csak rajtam múlik” – zárta mosolyogva Szlapák Dániel, akiben egy lelkiismeretes, kitartó és sikerre ítéltetett sportembert ismertünk meg. Egy olyan srácot, aki mer tenni azért, hogy a szenvedélye az életformája lehessen, s aki tényleg valóra váltja az álmait, bikaháton ülve…