Véget ért a régi, elkezdődött az új. Amikor az óra elütötte az éjfélt, a poharak összecsendülése köszöntötte először az előttünk álló 365 napot. Az év fordulását régen is megünnepelték. A szilveszteri zajos vidámságot követően az új év első napján jókívánságokkal halmozták el egymást a rokonok, barátok, ismerősök. Dr. Lanczendorfer Zsuzsanna néprajzkutatóval beszélgettünk köszöntőkről, múltról és jövőről.

A január elsejei évkezdetet a XIII. Gergely pápa által 1582-ben megreformált naptár tette általánossá. Hazánkban az esztendőt korábban karácsony napjától, december 25-től számították. Nem véletlen énekeljük a „kiskarácsony, nagykarácsony” kezdetű dalt. Szilveszterkor az óévet régen hangos ostorpattogtatással, kolompolással, zajkeltéssel, ma trombitálással, petárdákkal kergetjük el. Régen soha nem kezdődhetett az év köszöntő nélkül. Hittek az emberek a kimondott szó erejében, ezért van annyi áldást kívánó szokásunk,rigmusunk. Én is gyakran élek ezzel a szokással hol szóban, hol írásban. Mindenkinek kívánok, minden jót mesterem, dr. Barsi Ernő pávakört vezető tanítványának, Tóth Györgynek ásványrárói gyűjtésével: „Napsugaras legyen ez az újesztendő, Homlokunkra soha ne boruljon felhő.”

Jó lesz magunk mögött hagyni ezt az évet…

Ez az év a járvánnyal eddig még életünkben soha meg nem tapasztalt szokatlan, kellemetlen dolgot pl. karantént, maszkviselést hozott. Sok embertársunkat veszítettünk el, én is sorra gyújtottam esténként gyertyáimat rokonaimért, ismerőseimért. A legfájdalmasabb talán az,
hogy nem ölelhetted magadhoz szeretteidet örömödben és nem foghattad kezüket nehéz óráikban. De a keresztény ember mindig remél, ahogy Pál Apostol is írja: „Lelkünk szilárd biztos és horgonya a remény”. Az idei év végén december 21-én 800 év után ismét felragyogott az égbolton a betlehemi csillag, amely Jézus születését adta hírül. Erre az eseményre emlékeztek a háromkirály-járás szokásunkban, amikor január 6-án egy ollós szerkezetű csillagot „ugrattak ki” a Kisalföldön. Reméljük, ez a ritka égi csodás jel meghozza az egészséget, örömet az emberiség számára!

Mi volt, ami örömöt okozott, amire jó lesz visszagondolni?

Ebben az évben öröm volt, hogy sokan kaptak viszont kegyelmet, lehetőséget az újrakezdéshez. Öröm a bajban, hogy megtapasztalhattuk bizonyos szakmák fontosságát. Öröm a sok esti taps, amely az egészségügyben dolgozóknak szólt. Öröm az összefogás, a
segítségnyújtás, az önkéntesség, ami szintén jelen volt a mindennapokban. Öröm, hogy sokan a technika segítségével vigaszt nyújtottak embereknek, színházi előadással, koncerttel, vagy csak egy jó szóval.

Öröm volt ebben az évben például mesterem, dr. Barsi Ernő születésének századik évfordulója. Annak a csodálatos embernek, akinek én is köszönhetem, hogy példát kaptam szeretetről, tudásról. Az Apáczai-konferenciánkon most novemberben – bár sajnos nem személyesen, hanem online – örömmel emlékeztek rá hű tanítványai előadásaikkal,
visszaemlékezéseikkel és énekükkel. Én a magam részéről nem csak a Honismeret lapjain gondoltam rá, hanem ellátogattam életútjának fontos helyszíneire is egy-egy mécsessel, így Sályba, Sárospatakra, győri lakásához és sírhelyéhez. Öröm, hogy a két tudós barát, Barsi Ernő és Timaffy László emléktábla-avatásán ott lehettünk Ásványrárón. Egy másik számomra is fontos, bár fájdalommal teli évfordulót is említenék. Öröm volt látni
a győri múzeum Trianon 100 kiállításán azokat a relikviákat, amit ennek a tragédiának a fájdalma alkotásokban próbált feloldani. Az egyik ilyen alkotás egy hímzéstérkép, amely Nagy-Magyarország csodálatos népi öltéseit mutatja be. Sok-sok éve Molnár Joli tanárnőtől kaptam ajándékba.
A legnagyobb öröm azonban az, ha az élet felülkerekedik a veszteség felett. Az új év unokával áld meg néprajzos barátnőmmel, Balázs Líviával együtt, akivel ennek örömére újabb gyermekkönyvünket állítjuk össze, így is köszöntve minden új életet.