Csankó Zoltán, a Győri Nemzeti Színház népszerű és sokoldalú művésze május végén töltötte be 60. életévét. Hajrázott az évad végén, Lionel Bart világhírű Oliver! című musicaljében a tolvajbanda vezetőjét, Fagint alakítja, méghozzá nem is akárhogyan. Az előbemutató zajos sikere megnyugvással tölti el, a hosszú próbaidőszak megérte a türelmet és fáradságot, a zenés művet a következő évadban decembertől tűzi műsorára a győri teátrum. Csankó Zoltánt születésnapján a társulat és az Oliver! gyerekszereplői egy óriástortával lepték meg, a közönség álló vastapssal ünnepelte. E kerek évforduló mindenképp jó alkalom arra, hogy őszintén beszéljünk a színészi lét elviselhetetlen könnyűségéről.

Hosszúra nyúlt az idei évad. Az Oliver! című musicalből nagy sikerrel megtartották az előbemutatót május végén, június közepén tripláztak a Minden jegy elkelt című előadásból. A társulat most gőzerővel készül a Jaurinum Összművészeti Fesztiválra, az Apor-darab bemutatójára. Elfáradt?

Őszintén szólva igen. Folyamatosan gondolkodom rajta, hogy szépen lassan abba kellene hagyni ezt a vidéki életformát, mert nagyon fáraszt az utazás, az állandó pakolás egyik bőröndből ki, a másikba be. Egyre többet gondolok arra, hogy vissza kellene menni Budapestre, és ott élni a békés kis életemet, függetlenül attól, hogy hívnak-e dolgozni színházak vagy sem. Egyébként minden évben keresnek, idén is hívtak, és a jövő szezonra is volt már felkérésem. Ami a váltást még nehezebbé teszi, hogy igazán megszerettem Győrt, a győri közönséget, úgy érzem, ők is engem, nagyon jól érzem magam a társulatban, sok barátom van itt. Hogy mikor hozom meg a döntést, nem tudom, nem is akarom sürgetni az időt, teszem a dolgom, még bírom a strapát. Az Olivérben huszonkét gyerekkel dolgozom együtt, ami nem kis türelmet és koncertrációt igényelt, de édesek voltak nagyon.

Az Olivérrel már tavaly nyáron elkezdett foglalkozni, tanulta a szöveget és a dalokat. Ez a fajta igényesség és maximalizmus mennyire jellemzi a fiatal korosztályt?

A fiatalok közt is találni megannyi munkájára igényes színészt, az ő agyuk még nagyon friss, könnyen tanulnak. Én sem kértem el korábban a szövegkönyvet, elég volt rá az a hat hét. Aztán később Jordán Tamás vezetett rá ennek a szépségére, hogy milyen jó, ha az ember birtokában van a szövegnek már a próba kezdésekor. A következő évad első főszerepét Moliére A képzelt beteg című darabjában játszom Zakariás Zalán rendezésében, ígéretet kaptam rá, hogy nyáron nálam lesz a szövegkönyv.

Nincs az évnek olyan időszaka, amikor teljesen kiüríti az agyát, és csak a pillanatnak él? Se színház, se szinkron?

Nagyon rég volt úgy, hogy elmentem Görögországba, és ott két hétig semmivel sem foglalkoztam csak a párommal, magammal meg a tengerrel. Ehelyett nyáron is tanulok, és akármilyen furcsán hat, vágyom erre, inspirál. Ahogy mondta, az Olivérre már tavaly elkezdtem a felkészülést, megnéztem az eredeti feliratos és a magyar szinkronos filmet is Agárdi Gáborral, jegyzeteket, beható elemzést készítettem.

Nyugodtan mondhatjuk, hogy a májusi előbemutató bravúrosra sikerült, Lionel Bart zseniálisan írta meg a musicalt, teljes  a dallamtapadás.

Igen, nagyon veszélyes (nevet)! A próbaidőszakban nekem is ott kavargott a fejemben, többször felébredtem rá az éjszaka közepén. A néző az előadás végére három-négy számot biztosan kívülről dúdol majd.

Este tíz óra, lemegy a függöny, mennyi idő míg teljesen le tudja csendesíteni az elméjét?

Ez szerepfüggő. Nagyon nehéz például a Fagin szerepéből kijönni, megállok a büfé pultjánál, ott  piszmogok a telefonommal mire eltelik az az idő, hogy oda tudok ülni a többiekhez. Átgondolom mi történt a színpadon, hogy ment az este. Hasonlóan megterhelő volt a Simon Kornél rendezte Agatha Christie krimi, A vád tanúja. Komoly kihívás volt, Sir Wilfrid Robarts ügyvédet alakítottam benne rengeteg szöveggel. Az előadás után is sokáig be voltam feszülve tőle, nehéz volt belőle fellélegezni.

A következő évadban is láthatjuk Olt Tamás ősbemutatóját, a Minden jegy elkelt című darabot, melyben Molnár Ferencet és Básti Lajost alakítja. A fiatal Fedák és a Liliom írója meglehetősen szélsőséges, frivol házasságban éltek, izgalmas a játéka a fiatal egyetemi hallgatóval.

Sóvári-Fehér Anna édes, nyitott lány, nagyon jól dolgoztunk együtt. Amikor elolvastam Olt Tamás darabját tudtam, hogy ez egy ziccer szerep, ha jól csináljuk meg. Az egyik közös jelenetünk vége egy csók lett volna, ettől azonban nagyon tartottam, mert én ugye 60 éves vagyok, Anna pedig huszonéves. Beleképzeltem magam az ő helyébe, és nem biztos, hogy én szeretnék megcsókolni egy 40 évvel idősebb embert, nem akartam Annát ilyen helyzetbe hozni. Persze ezzel nem azt kérdőjelezem meg, hogy léteznek boldog párok ilyen nagy korkülönbséggel, de én úgy éreztem jobb mindkettőnknek, hogy ezt megúsztuk.

Akkor a színészt legyőzte az ember.

Igen, ez csak az én emberi gyengeségem, hiúságom. Ha nem muszáj, nem szeretem a színpadi meztelenkedést sem, biztos van olyan amikor muszáj, de kerülöm ezeket a helyzeteket. Ugyanis nem ugyanolyan félmeztelenül állni a színpadon, mint a strandon, ahol mindenki fürdőgatyában van, az egyik így néz ki, a másik úgy, de nem foglalkozik ezzel különösképpen az ember, amikor azonban hatszázan nézik, és ő ott van egyedül egy alsóban, az már egy másik helyzet.  

A beszélgetés rádiós változata visszahallgatható itt: