„A kilencvenes években ákombákom betűkkel állt az ellenőrző füzetemben, hogy március 15-én kötelező viselet a fehér ing kokárdával és a sötét alj" - Venesz Klaudia ünnepi jegyzete.
Az iskolai ünnepélyen egy levegőtlen tornaterembe terelték az összes tanulót, és feszengve álltunk végig egy végtelen hosszúságúnak tűnő eseményt, aminek az elején a Himnuszt, a végén a Szózatot énekeltük. Emlékeim szerint a kettő között csupán az ördög két találmányával, a nejlonharisnyával és a kopogós cipővel kínlódtam.
Később, amikor a ropogós lapú történelemkönyvben 1848-hoz értünk, szemünket forgatva bifláztuk be a 12 pontot, a Landerer-nyomdát, és gyermeteg fantáziavilágunk elképzelte azokat a nehéz köveket, amik a Nemzeti Múzeum lépcsőjeként és Petőfi szószékeként szolgáltak. A színtelen képekkel megtört sorok közé nem csempésztek nemzeti öntudatot.
Amikor középiskolában újra előkerültek a márciusi ifjak, már kezdtünk kiállni magunkért, a saját eszközeinkkel, a büszke kamasz energiájával. Olyan stabil elhatározásaink voltak, hogy százszor változtattuk meg azokat.
Vajon ha azokat a képeket kiszínezik, és már akkor látjuk a piros-fehér-zöldet, másképp érvényesítjük az akaratunkat? Ki tudtunk volna állni saját magunkért úgy, ahogyan azt a márciusi ifjak tették a saját nemzeti szuverenitásukért?
Csak egy büszke magyar vagyok.