Ő volt az az ember, aki valószínűleg saját gyilkosa ellen sem tesz terhelő vallomást az égben. Meghalt Szilágyi István színművész, valószínűleg megölték.

A reggeli bulvárlapok részletesen megírták, hiszen az eset fél nyolc körül történt, a rendőrség egyelőre az áldozat nevét nem tette közzé, csak a gyanúsítottat Sz. Péter monogramját írta le. Minden bizonnyal a fiáét.

Halálában persze mindenki nagyobb színész, mint életében volt. Az elmenőkben ismeri fel a világ az élők érdemeit. Szilágyi Istvánról hitelesen elmondható: Pityi bácsi, ahogy mindenki hívta, nagyobb formátumú személyiség, sokkal többre képes művész volt, mint életében gondolták róla. 

Neki egy-egy epizódszerep, sőt egy-egy mondat is elég volt a halhatatlansághoz.

1937-ben született. Elvégezte a Színház- és Filmművészeti Főiskolát, több színháznál játszott, de a MAFILM is viszonylag hamar felfedezte. (A három testőr Afrikában, Mit csinált felséged 3-tól 5-ig, a Bors, A Tenkes kapitánya…)  Különleges, barátságos tekintete miatt reklámokban is szívesen használták őt. Nem lehet megmondani, hogy szereplésével mekkora bevételt vitt a szerencseiparnak, de az 1990-es években ő volt a lottó reklámarca. /”A lottóigazgatóság szakemberei úgy látszik, jobban osztanak szerepet a színháziaknál, figyelmesebb szemmel ügyelnek rá, melyik színész egyéniségének milyen gazdag tartalma (meg aztán – szemben a színháziakkal – érdekük fűződik találó kiválasztással meglelni a feladatra legrátermettebbet.” – írta róla a kor legértőbb kritikusa, M.G. P.

1998-ban – egészen a nyugdíjazásáig – a győri társulathoz szerződött. A győri közönség egyebekben mellett a Háry János, Anna Karenina, Kaviár és lencse, Június előadásokban tapsolhatott neki. És tapsolt is. Elismerte a város. Szilágyi István, a Győri Nemzeti Színház Kisfaludy-díjas és Kisfaludy Életműdíjas színművésze Győr Megyei Jogú Város Közgyűlésének döntése alapján Pro Urbe Győr díjat is kapott.

Életrajzából általában kimarad, hogy egyszer nyakába vette a világot, elment Franciaországba is szerencsét próbálni. Szobaadója megkérdezte tőle, mihez ért. Amihez kell, válaszolta. Hát akkor faragjon nekem egy szekrényt és azzal letudjuk a bérleti díjat, szólt az ajánlat. Korábban ugyan  soha nem faragott, de olyan bútort készített, hogy asztalosnak is marasztalni akarták a franciák

Tavaly megbeszéltem vele egy nagyinterjút, nagy nehezen ráállt. A győri színészbüfében találkoztunk. Ott álltunk a bejáratnál, és sok mindent elmesélt az akkori életéről. Azt is, hogy megverte a fia, de azért is önmagát okolta. Beszélt arról, amikor a gyereke még kicsi volt. Aztán állt egy darabig szótlanul, nem ült le, és semmit nem ivott. És azt kérte, ne csináljunk interjút. Ilyen családi körülmények között a színházról beszélni úgysem lehet. Velem kapcsolatban az már senkit sem érdekel, mondta, egy pillantással felmérte az akkor éppen üres büfét, tipródott egy kicsit, aztán elköszönt.

Apró gyerekek – talán balett-növendékek – jötte fel a lépcsőn. Illemtudóan köszöntek neki, de érezni lehetett, hogy közülük már senki sem ismeri az utca hírmondójaként. Lópiczi Gáspárként  a Keménykalap és krumpliorrból.

Pár napja az ismételt karanténfilmek közül megnéztem újra a tv-ben a Csak szex és semmi más  című vígjátékot. Ha emlékeznek rá, az a zárókép, hogy egy színház dramaturgja (Schell Judit) elmegy színész szerelme (Csányi Sándor) emeletes társasházához és az utcáról énekel neki: Boldogság, gyere haza… Hajnal van, nyílnak az ablakok, morognak az álmukból fölvert emberek. Aztán kikukkant valaki, egy idős férfi pizsamában, és utánozhatatlan mosolyával, hangsúlyával annyit mond: nekem tetszik. És ezzel a két szavával nem egy dalt, nem egy gesztust, hanem magát a szerelmet hitelesíteni tudta.

Pityi bácsi 82 évet élt. A győri nézők és kedvelői nevében búcsúzunk tőle.

A Győri Nemzeti Színház Maszlay István szavaival így búcsúztatta a színészt:

“Bárány volt

Mostmár úgy tűnik áldozati bárány … Növényevő volt. A másik húsába soha nem harapott. Ropogós fűvel táplálkozott.

Először a Vígszínházban játszottunk együtt a Kakukkfészekben.

Az elmegyógyintézetben játszódó darabban csak súlyosan terhelt betegek mozogtak a színpadon, ki-ki hozva a felcicomázott színészi bolondkarakterét… Nem így Pityi … Akkor még lehetett dohányozni a színpadon, mindenki bőszen pofékelt. Pityi is … De mivel szerepe szerint kataton beteg volt, nemigen tudott foglalkozni a dohányzás legalapvetőbb biztonsági előírásaival …

Egyszer fel is gyújtotta magát:

• Pityi te égsz!!! – üvöltöttük a takarásban. Épp akkor kellett kicsoszognia a színpadról.

Mindenki őt oltotta… Bujtor és Koncz és mi mindannyian hős tűzoltókként dicsőültünk meg…

Annyira beleélte magát a szerepébe, hogy a beleélésbe majdnem belehalt…

Aztán egy Zsurzs-film forgatásán találkoztunk. Lakájt játszott. Majdnem néma szerep. Statisztált.

• Miért csinálod ezt, Pityi – kérdeztem Tőle.
• Ne viccelj, jelentős szerep… Ő a besugó… – hárított…

Így lett a magyar filmművészet legfoglalkoztatottabb színésze…

Itt, Győrben meg számtalan együttlét színpadon, büfében… Számomra legemlékezetesebb a Tizedes Erdészében…

Kicsi szerep. Lényege a fiát félti/ menti… úgy megy ki a színpadról, hogy sírva ismételgeti a fia nevét.

Torokszorító volt.

Bárány volt, mondom… áldozati Bárány.“

Szilágyi Istvánt a Győri Nemzeti Színház saját halottjának tekinti.