Különös május ez. Úgy érzem, a legtökéletesebb formába, gömbbe zárnak az érzelmeim. Anyák napja elmúlt, közeleg a gyermeknap. Gyermek vagyok én is, unoka, meny és anya, aki finoman szólva soha nem szeretett sütni-főzni. Ám hosszú hetek óta „maradj otthonkában”, mint jó feleség készítem az ételeket.

Sajnos már nem tudom felhívni a családom „főzőbajnokait”, ahogy évekig tettem, hogy „Hány kanál kell még hozzá?”, „Mivel ízesítsem tovább?”, „Meddig főzzem vagy süssem?” aminek éppen nekiálltam. Évtizedekig hitetlenkedve bámultam édesanyámnál, nagymamáimnál és férjem anyukájánál a fogásoktól roskadó terített asztalt és minden finom falatért hálás voltam, mert nem nekem kellett bíbelődni velük. Mindegyikőjük „zseni” volt a maga konyhájában. A „Mi legyen az ebéd?” című kívánságműsor előzte meg ezeket a különleges alkalmakat, és mi mindig azt kértük tőlük, amit szerintünk csak ők tudtak olyan finoman elkészíteni. Kívánságlistánk teljesítve a „terülj asztalaikon”.

Már nincs kívánságműsor, ők az égi konyhában főzik és sütik tovább kedvenceinket. Mondják, „Az életnek mennie kell tovább!”, ám a jóisten nagy rendező. Idén anyák napjára a könnyeim között tervem született. Elsőre számomra is különleges és megdöbbentő volt, aztán csak néhány pillanat kellett és beindultam, mint egy Duracell-nyuszi.

„Akkor lesz húsleves, ahogy nagymamám készítette, burgonyafőzelék és fasírt édesanyám módra, férjem anyukája isteni aranygaluskát tudott sütni, legyen az is a listán, és ecetes hal, mert abból mindegyikük tökéleteset tálalt az asztalra. És kellene olyan, amit a fiam szerint én tudok a legjobban, talán mézes-mustáros csirke habkönnyű krumplipürével.”

A főzés iránt addig soha nem érzett boldogsággal „száguldoztam” a konyhámban lábastól fazékig, tepsitől tányérig, kóstolgattam – pedig sohasem szoktam –, ízesítettem rendületlen, és közben emlékeket kergettem gondolatban. A számomra legkedvesebb anyákra emlékeztettek az illatok és ízek a gőzölgő finomságokban, ahogy a készülődés minden pillanata is. Könnyeim potyogtak a levesbe, aztán mosolyogtam, ahogy felfedeztem a mozdulataikat a sajátomban. Amire az anyák napi villámlátogatásra megérkezett már felnőtt fiam a „menyjelöltemmel”, lépni sem tudtam a fáradtságtól és a lelki boldogságtól. Azóta többször felhívtak a „gyermekeim”, hogy isteni volt a főztöm – na jó, eddig is dicsértek –, de most az elismerés nem csak nekem szólt. Gömbbé formálódott bennem a jóság, a kedvesség, gömbbe zártak az anyáktól kapott emlékek.

Május végén gyermeknap lesz. Mit adhatnék szülőként legféltettebb kincsemnek, a gyermekemnek? Anyai szeretetet úgy, hogy a nagyszülők és dédszülők ölelését is érezze benne.

Tervezem, hogy a győri dédi fatörzstortáját sütöm, a badacsonyi dédi dödölléjét is kipróbálom, a Juci mami-féle sült csirkecomb hozzásimul majd az Erzsi mami-féle rántott sertésbordához, és bekéretőzik melléjük a főzni szerető Karcsi papi-féle rántott csirkemáj is.

Égből küldött mosolyokra is vágyom és egy szoros anyai ölelésre, amit már annyira szeretnék adni a gyermekemnek. Lábujjhegyen pipiskednék, fiam lehajolna és egy nagy cuppanós puszit is nyomna az arcomra. Gömbbe záródna az anyák napja a gyermeknappal.