Az önkéntesek adománypontján jártunk
Szeretettel feltöltött polcok között
Fotó: Vig Norbert
A háború kezdete óta folyamatosan kelnek útra az Ukrajnában élők, s hátrahagyva mindent menekülnek a biztonságba. Szükségük van minden segítségre, amit kapnak, szívből, szeretettel, önzetlenül. Az önkéntes munka nemes, a győriek pedig példát mutatnak mindenkinek, ebben is. Egy pár órát a Győr+ Média is az ETO Park Élményközpontban található adományponton töltött.
Folyamatosan igyekszünk beszámolni azokról a győri eseményekről, szerveződésekről, amelyek a menekülteknek nyújtanak segítséget és vigaszt. Nyomon követjük az önkormányzat segítségével az egykori Zrínyi utcai kórházban szállást, élelmet és gondoskodást kapó embereket, és próbálunk figyelni a civil önkéntesekre is. Olyanokra, akik nem tartoznak semmilyen segélyszervezethez, viszont emberfeletti munkát végeznek. Cikkeztünk Varga Szabináról, Gede Zsuzsannáról és többször írtunk az ETO Park Élményközpontban elérhető önkéntesek által üzemeltetett adománygyűjtő pontról, amelynek betonbiztos pontja és koordinátora Kocsis Balázs. Meglátogattam a fiatalembert és segítőit, és néhány órára én is önkéntessé váltam.
Ahol segítő kezek, szervezés és fáradhatatlan munkaerő kell, ott Kocsis Balázst megtalálni. Most sem tétlenkedett, ismeretsége révén megkapta használatra az élményközpont két üresen álló üzlethelyiségét is. Balázs vállalta a felelősséget és hogy egy olyan központot alakít ki, ahová érkezhetnek az adományok, és ahonnan feltölthetik készleteiket a menekültek is.
„Kellett egy kulturált helyiség, s itt is köszönöm mindenkinek a segítséget, aki ehhez hozzájárult! Nagyon nagy könnyebbség ez nekünk” – mutatott körbe. A polcokon rendszerezve megtalálható szinte minden: alapélelmiszerek, tisztálkodószerek, fűszerek, édességek, WC-papírok, pelenkák, középre rendezve kartondobozokban konzervek, befőttek, kekszek, chipsek… A fal mellett rendszerezve ruhák, cipők, ágyneműk, játékok, plüssállatok. Míg csodálkoztam és ismerkedtem a helyszínnel, Balázs már egy nagy szatyorral segített: épp egy menekült család vitte, amire szükségük volt. A kommunikációt egy szintén önkéntes, törékeny hölgy segíti, aki évekkel ezelőtt Kárpátaljáról érkezett. Fordít, eligazít, tájékoztat és lelket önt az elkeseredettekbe. Kérdeztem, mit segíthetek, de Balázs mondta, hogy nézzem meg a másik helyiséget is: kettővel arrébb a női ruhák találhatók. Szintén egy önkéntes válogatta, hajtogatta őket. Hamar kiderült, hogy a tűzrőlpattant, mosolygós szemű asszony 22 főt fogadott be az egyik házába.
„Pici gyerekkel jött mindegyik, a babától a kiskamaszig” – kezdte, s csakúgy, mint a többi önkéntes társa, kérte, hogy nevét ne említsük. „Nem azért csinálja egyikünk sem, hogy emlegessenek minket! Persze Balázs sem, de ahogy te mondtad: neki már mindegy! – nevetett az asszony, majd azt is elmondta: akadnak félreértések, mert bár a nála ideiglenes otthonra lelők mindegyike beszél magyarul, van, amelyik írni és olvasni sem tud. „Sőt, olyan szavakat használnak, vagy olyanra mondják, amit mi nem úgy ismerünk. Életemben nem gondoltam volna például, hogy nekik a kása az a rizs, és minden autót taxinak hívnak. Egyébként rendesek, de én meg is mondtam nekik: nálam tisztálkodni kell és rendnek kell lennie. Betartják! Próbálunk segíteni az élelmezésben is, innen viszünk adományt, én cserébe segítek Balázséknak. Mondtam a „családjaimnak”, minél előbb találjanak munkát, ebben is próbáljuk őket támogatni, megmondtuk nekik: az ő érdekük is ez!”
Bár érzem, hogy lenne még miről beszélgetnünk, ám a ruhák nem az én világom, így Balázs mellé szegődök, a polcokat pakoljuk, ami lefogyott, feltöltjük. Belevágtam, hogy kiválogatom a savanyúságokat a lekvárok és a kompótok közül. A néhány bolti között rengeteg házi készítésű cseresznyekompót, eperlekvár és cékla, na meg paradicsompüré várta a leendő gazdát. Megható volt látni, hogy ezek az üvegek valaki keze munkáját dicsérik, a leszedéstől a magozáson át a befőzésig. Elhozta ide, hogy a rászorulók kaphassák meg. Mi meghatóbb van ennél? Akkor még nem tudtam, hogy bizony van…
Elmélkedésemből ugyanis egy csupa mosoly fiatal házaspár és két lányuk érkezése rázott fel, akik magyarul kérdezték Balázstól, kaphatnának-e egy kis segítséget. Egyből mutatták a határon kapott papírt, amivel igazolták, hogy tényleg menekültek.
„Kárpátaljáról jöttek, minden papír rendben van – mutatta Balázs, majd így folytatta: „Szükségünk volt valamire, amivel megkülönböztetjük a ténylegesen menekülteket a nyerészkedni vágyó trükkösöktől, mert sajnos itt is előfordult már, aki ingyen ABC-nek nézett bennünket. Megértik a kérésünket, mindenki készségesen mutatja a papírt. Már híre ment, hogy rendet és fegyelmet tartunk. Egyszerre például csak 3-4 ember lehet bent az önkénteseken kívül. Ukránul is kiírtunk mindent, a kéréseinket is: mindenki vihet mindent, amire szüksége van, csak gondoljon a honfitársaira is, akik esetleg később érkeznének.”
Nos, ezt a családot szinte nekünk kellett megkérni, hogy bátran rakják el, amit gondolnak, nekik is hozták a jó szándékú emberek. Az asszonyka pironkodott, azt mondta, ez annyira kellemetlen. Otthon nagy háztartást vezet, kertjük van, minden megterem, idegen ez az egész helyzet.
„Február 26-án érkeztünk Magyarországra, akkor rokonoknál laktunk. Viszont egy idegen jóakaró felajánlotta, hogy lakhatunk egy külön házban, ami az övé, és még a férjemnek is adott munkát. Mi okvetlen haza akarunk menni Kárpátaljára, ott van mindenünk! Egyáltalán nem gondoltunk rá, hogy másra kell szorulnunk, rögtön munkába akartunk állni itt is. Nehéz volt két hét után szembesülni vele, hogy míg otthon mindenünk megvolt a magunk erejéből vagy földjéből, itt minden pénzbe kerül. Viszont be kellett látnunk, hogy a tartalékunk véges, kellett ez a segítség, amit itt kapunk. Így most legalább egy hetet kihúzunk!” – s valóban, a fiatalasszony olyan termékeket válogat, amelyből az ideiglenes otthonukban majd főz, mert mondja: a férje és a lányok is igénylik a főtt ételt. Tudják, hogy sokaknál szerencsésebb helyzetben vannak, s nem tudnak eléggé hálásak lenni.
„A lányaink is nagyon vágynak hazafele már, főleg a nagyobbik. Ott vannak a barátai, az iskola. Szerencsére online oktatás lesz, így a tananyagban annyira nem maradnak le, ha egy-két hetet még maradnunk is kell. Megértették, hogy el kellett jönnünk, amikor híre ment, hogy sorozzák be a férfiakat. Miért harcoljunk egy ukrán háborúban?! Azokért, akik nem jó szemmel nézik a magyarokat egy nagyobb ukrán városban?! Remélem, hogy azok az ukránok, akiket befogadtak a magyarok, másként fognak ránk tekinteni innentől. Én sem hittem el, hogy ilyen létezik, hogy egy idegen azt mondja: gyere, nekem van házam, lakjatok itt! És még munkát is adott a férjemnek. Le a kalappal az itteni magyarok előtt!”
Mint mondta: roppant hálásak, de félnek, hogy mikor és mire mehetnek haza. Otthagyták az életüket. Vajon mi marad belőle? Félnek, mert nem tudják, mi lesz. Hiszen azt sem gondolta senki, hogy háború tör ki. Maradtak otthon rokonaik, velük tartják a kapcsolatot, informálódnak. S ahogy újra lehet dolgoznia a férjnek, már mennek is haza. Magyar útlevéllel, s akkor talán nem viszik el katonának a családfőt…
A kislányok szerények, mint a szüleik. Egy-egy plüsst választottak, s megkérdezték az anyukájukat vehetnek-e egy-egy csokit a polcról. Mi odaadtuk volna nekik a fél világot is akár, de a nagyobbik azt mondta: van otthon színes ceruza és kifestő is, anya tett el mindent, ami kell, maradjon másoknak is. Egy alig tizenéves kislány, aki tisztában van az élet értékeivel és a kishúgát is erre tanítja. Ha eddig nem, hát ettől ott lett az a bizonyos gombóc a torkomban… Azért egy darálóra még rábeszéltük az anyukát, hátha a sütés, amit nagyon szeret, majd tereli egy kicsit a gondolatokat…
Közben persze az adományok is jöttek: a többség megértette, hogy gyűjtőpontról és nem hulladéklerakóról van szó. Egy fiatal lány beteg édesapját jött meglátogatni Győrbe, s hozott rengeteg mindent: tisztítószereket, tusfürdőt, sok-sok tábla csokit, konzerveket és lehetne sorolni. Azt mondta, míg vár a látogatási időre, másnap visszajön segíteni… Egy másik hölgy frissen mosott takarókkal és kispárnával érkezett, míg egy másik színes ceruzákkal, babakáddal és játékokkal. Mindenki mondott valami kedveset, csodálkozott a hihetetlen precíz rendszeren, az önkéntesek munkáján. Sokszor csak álltam, s szívtam be magamba az egészet, mert van, amit az elme egyszerűen nem fog fel, annyi érzelmet rejt. Mint az önkéntesek gyűjtőpontja, amelyet mindkét oldal szeretete működtet.
„Ha hiszed, ha nem, eddig ez volt a legcsendesebb napunk…” – mosolygott rám Balázs, aki a gyűjtőpont szívében a fő verőér, és akit az sem zavar, hogy jéghidegre hűlt a csirkemell és a sült krumpli – az önkéntesek a helyi grillbisztróból, Pénzes Róbert jóvoltából kapnak mindennap ebédet –, mert épp nehéz dobozokat hozott be a parkolóból. Naná, hogy tele adományokkal…
Kell is az utánpótlás, mert folyamatosan fogynak le a polcok és ürülnek a ládák. Igazából mindenre szükség van, kivéve a ruhákat, azokból már most is rengeteg van.
„Szelet csokik, 3in1 kávék mindig nagyon jól jönnek, szószok, levesporok, Dörmi, fűszerek, konzervek, a hölgyeknek kézkrémek, testápolók, alap piperék. Mindig azt mondjuk, ha kérdezik, mit hozhatnak, hogy gondolják végig a saját napjukat, s amit mi magunk is használunk, eszünk, iszunk. A menekültek többsége ugyanolyan életet élt február 24-e előtt, mint mi. Próbáljuk nekik könnyebbé tenni a mindennapokat!”– mondta egy másik önkénes, aki szintén a kezdetektől segíti a munkát, s aki a többiekkel időközben rendet és rendszert varázsolt a nőiruha-részlegen is.
Pár óra volt csupán, míg közöttük voltam, de érzem: nem ez volt az utolsó látogatásom az ETO Park Élményközpontban létrehozott bázison. Vonz, mert önzetlenség és szeretet van mindenfelé. És olyan kiváló emberek, példaképek, mint az önkéntesek!
Galéria: Vig Norbert