Dr. Borbély Józsefet a soproni egyetem nyugalmazott történész tanárát régóta foglalkoztatta a kapuvári születésű Szigethy Attila (1912–1957) személyisége, tragikus sorsa. Mintegy harmincévnyi kutatás eredményeként született meg a Jogáért ki felkél című kötet.

A szerző személyes érintettségét mutatja, hogy 1990-ben ott volt Sopronkőhidán, a holttest exhumálásán, és ő búcsúztatta újratemetésén 1991-ben, Kapuváron. Ezúttal Borbély József emlékbeszédét adjuk közre, amelyet Szigethy Attila sírjánál, halálának 63. évfordulóján mondott.

Szigethy Attila hatvanhárom évvel ezelőtt, 1957. augusztus 12-én hajnalban kivetette magát a győri Honvéd kórház emeleti ablakából. Kihasználta azt a percet, amikor az őt őrző két katona egyike lement a reumaosztályra, felébreszteni a váltótársát, a másik őr pedig az asztalra borulva aludt. Fölállt az ablakba, „Szervusztok fiúk!” – kiáltotta az őröknek, aztán kizuhant: rögtön meghalt, eltörött a nyaka. Ez már a harmadik öngyilkossági kísérlete volt… Miért kereste ennyire a halált? Mert megölték volna.

Ekkorra már a Kádár és környezete körében megszilárdult az a hamis, ám halálos vád, hogy a Szigethy Attila elnökölte Dunántúli Nemzeti Tanács valójában ellenkormány volt, és Szigethyék vezetésével le akarták szakítani a Dunántúlt; Koreát akartak Magyarországból csinálni. Győr lett hát az „ellenforradalom második fővárosa”, és ahol ellenforradalom volt, ott ugyebár ellenforradalmároknak is lenniük kell. Hát meg is találták őket, szegényeket, az itthon maradtak között… Az ő tetemüket őrizte jeltelen a sopronkőhidai rabtemető, őket, kilencüket a vidéki Magyarország 301-es parcellája. A mosonmagyaróvári- győri per, e nagy vidéki terrorper, koncepciós per fővádlottjának szánták Szigethy Attilát… Ő már a május kilencedikei lefogása után, a cellájában, az összetört szemüvegével fölvágta az ereit. Megmentették, vért kapott, de hajnaltájt kivetette magát a kórházablakon: ezt a zuhanást – súlyos törésekkel – még túlélte… Öngyilkosságával nem csak a perbe fogásától, a bitófától menekült meg, attól is, hogy kényszerítéssel, kínzásokkal a forradalmár társai elleni vallomásra bírják. Népszerű ember volt a megyében, széles baráti, ismerősi körrel.

1957 kora nyarára Szigethy Attila magára maradva küzdött az „ellentmondás és a halál „ erőivel. Korábban a még igen gyenge legitimációjú, ellenforradalmi Kádár kormány megpróbálta megnyerni magának: 1956. november elején kormányösszekötőnek nevezik ki, neve még leendő földművelődésügyi miniszterként is felmerül. Ám Szigethy Attila nem tagadta meg a forradalmat, Nagy Imrét, és az ő legitim kormányát. Hűsége a forradalomhoz lett a veszte, 1957 tavaszán már csak leszámolni akarnak vele is. Magára maradt e végzetes küzdelemben, amint a mártír előd, Bajcsy-Zsilinszky Endre is egyre magányosabban járta útját 1944 karácsonyáig, a kőhidai bitóig. Miután a mi népünk – megrontva nehéz sorsa, idegen zsoldosai és hazai janicsárjai által – hajlamos a hű, áldozatos életű fiait a sorsukra hagyni. Németh László 1956-ban írta: „… Ahhoz, hogy a nemzet emelkedésében igazán bízni tudjak, egy hiányzott: a nemzet erkölcsi és politikai érzék dolgában nem állott olyan magasan, mint szellemiekben. Szinte a legelemibb összetartás is hiányzott… Még vége sem volt a háborúnak, s már kezdődött a tolakodás az új pozíciókért: a másik magyar kiszolgáltatása a jövendő gazdának. Tisztelet a kivételnek, de a magyar természet nem nagy ellenkezéssel, sőt sokszor igazán könnyű szívvel viselte, hogy a legjobbjait kiemeljék a fészekből. De hogy így történt, annak a magyar sunyítás és irigység majdnem olyan mértékben volt az oka, mint a külföldi ügynökök szolgalelkűsége.”

„A néppel a népért!”

Szigethy Attilát nép-szeretete, a dolgos és tisztességes szegénységgel az együttérzése vitte a népi baloldaliak közé, a népi írók, falukutatók közé, Veres Péterék barátságába. Majd a népiek politikai értékeit és szellemiségét képviselő, jórészt a népiek alapította Nemzeti Parasztpártba. A programjuk szerint: „A Nemzeti Parasztpárt nemzeti párt … nemzeti gondolata, a magyar testvériségnek és a magyar közösségnek a megteremtése…” Tudjuk, az 1939 nyarán indított Nemzeti Parasztpárt rövid életet élt, a háború elején nem tudott jelentős hatást gyakorolni a honi politikára, a német megszállást követően a vezetőit üldözték… A háború után, az ún. koalíciós években, 1945-48 között hatott csak igazából, a magyar parasztságnak a Kisgazda Pártnál e radikálisabb pártja, olyan vezetőkkel és támogatókkal, mint Farkas Ferenc, Illyés Gyula, Németh László, Veres Péter, Kodolányi János, Tamási Áron, Sinka István és nem utolsó sorban Bibó István.

A népiek küzdelme a nemzet felemelkedéséért – az „emelkedő nemzetért” – 1948 után tragikusan megszakadt. A Rákosi-időkben már szabad préda volt a népi, a „nacionalista”, a „narodnyik” politikus és értelmiségi. Legfeljebb ha biodíszletnek használta a teljesen be nem hódolókat a rákosista politika. Amint Szigethy Attila sorsa is egyre inkább ezt mutatta az ’50-es években, megyei tanácsi vezetőként is. Rezignáltan, vereségük tudatában írta Sinka István:

„Hajunkon sír a szél,

fut velünk a folyó,

nem volt, s nem lesz soha

sorsunkkal bajoló! …

Jogáért ki felkél

közülünk csatára

annak virágtalan sír lesz a hazája.”

/Sinka: Magyar tűnődések/

1956-ban a forradalmi láz – Petőfi Párt néven – rövid időre felélesztette a volt népiek pártját; hogy aztán a kádári évtizedek üldözöttségében és tunyaságában a népiek hangja végleg elhalkuljon a magyar életben, mint a pusztán a hegedűhang. Aztán, a ’80-as évek második felében – már nem is igen remélve – színes pillangóként ismét fölreppen a népi gondolat; a lakiteleki táborverők, a Magyar Demokrata Fórum alapítói jórészt a népiek, a „saját utasok” szellemi táborához tartoztak: szerényen, közöttük magam is.

Ökológiailag tudatos, plebejus-demokrata Magyarországot akartunk. Olyan berendezkedést, amely a reformkori kifejezéssel orvosolja a magyarság „sorskérdéseit”, az alapvető bajainkat. Az életerőnk, a biológiai erőink elapadását; ellene mond a társadalom morális és szellemi leépülésének. Szolidáris társadalmat, mely nem engedi a hatalmas vagyoni különbségeket: takarékos, otthonos, emberi világot. Ezek az értékek nem mennek szembe a mai berendezkedéssel, esetleg máshová teszik a hangsúlyokat.

1956. október 31-én a Petőfi Párt néven újjáalakult volt Nemzeti Parasztpárt az ideiglenes vezetőségébe választja Szigethy Attilát, a Dunántúli Nemzeti Tanács frissen megválasztott elnökét. Egyidejűleg államtitkárnak jelölik a Nagy Imre kormányba. Szigethy Attila forradalomban élete és politikai pályája zenitjére ért. A forradalomhoz, a legitim Nagy Imre kormányhoz kötődő hűségéért fél esztendővel később e pálya véget ért: zuhanásszerűen. Valóságosan így, az életével együtt.