"Ma van a társállatok világnapja, s ha nem tudtátok volna, akkor én is egy társállat vagyok az Emberem mellett! Erre most igazából lehet, hogy büszkének kellene lennem, de inkább legyen ő, hogy lehet az én társemberem... "

Szóval eleinte a kutyákat tartották csak társállatnak, mert ők tudtak a legtöbbet segíteni. Mondjuk a vakvezető kutya is ilyen. Viszont ma már minden kis hozzám hasonló csodát társállatnak hívnak. Mert ugye a puszta létezésünkkel boldoggá tesszük az embereinket, ők meg mindent megtesznek, hogy jól érezzük magunkat. Baromi jól idomíthatók, kis hízelgéssel levehetők a lábukról, pedig nekik csak kettő van…

Állítólag önzetlenül szeretünk… Na most ezt én nem erősíthetem meg, de tény, hogy én sem akarok magamnak másik Embert, kijövök az én haszontalanságommal. Megszoktuk egymást, öregségünkben a rigolyákat is megismertük, alkalmazkodunk. Mondjuk persze ő többet, mert ha végighányom a lakást, ő feltakarítja. Ha ásatásokat végzek az alomban, s annyi kavicsot kotrok ki, amennyiből mozaik-utat is lehetne építeni a szobáig, akkor szó nélkül összesepri. S igen, még a kakimat is kilapátolja minden nap. Szerencsére nekem nem kell ezeket viszonoznom, mert akkor azt hiszem komoly gondban lennék. Fizikálisan is, morálisan is. Nekem annyi a feladatom, hogy néha cuki legyek vele, hagyjam magam megsimizni, néha kispárnának használni, s együtt antiszociskodjunk. Jah, meg mindig végighallgatom a monológokat amiket mond, akár rossz kedve van, akár jó. Csak nézek rá okosan, s olyan fejet vágok, mint aki érti miről beszél. Aztán a hangsúlyból ítélem meg, hogy most vigasztalnom kell, vagy idétlenkednem. Könnyű volt kiismerni…

Mert én egy kiváló társállat vagyok, ő meg egy tűrhető társember… Szóval csók az összes többi hozzánk kicsit is hasonlóknak a társállatok világnapján!

Maszat, az antiszociális macska