Nincs felvonulás, ünnepi beszéd, díszoklevél-átadás. Most csak a remény van. Remény arra, hogy a védőoltás jövőre kinyitja az ünnep most még bezárt ajtajait.
Egy évvel ezelőtt valószínűleg nem írtam volna le, most megteszem: lassan végre magunk mögött hagyjuk ezt az átkozott évet.
„Milyen lesz ez az advent, anya?” – kérdezi legörbülő szájjal nyolc éves kisfiam. „Se koripálya, se kisvasút és még a vásárba se tudunk kimenni – sorolja szomorúságának okait. Valóban, milyen lesz ez az idei advent? S milyen szokott lenni?”
Sokunknak hiányzik a valódi termelői piac íze, illata, hangulata...
Nem, ez nem egy újabb „bölcs” írás, melyben a szerző a koronavírussal kapcsolatos félinformációk alapján próbálja ráerőltetni saját igazát az olvasókra. Nem, ez nem egy Facebook-poszt egy nem létező orvostól, aki elhinti, mekkora a baj. És nem, ez nem egy kormánypárti–ellenzéki vita.
Néznek bennünket a polcokon porosodó fényképtartókból, esetleg megbújnak a telefonban a nyaralási fotók között. Halott nagyszülők, édesanyák és édesapák, testvérek, sajnos gyerekek is. Egyikük sem szól már ránk, nem dohognak, nem aggódnak, nem intenek a jóra.
Kolozsváry Ernő, a rendszerváltás utáni szabad Magyarország első győri polgármestere kezdeményezésére Deim Pál Kossuth-díjas szobrászművész az ország talán legszebb 1956-os emlékművét készítette el Győrben – fogalmazott egy korabeli méltatásában P. Szabó Ernő műkritikus, esztéta.
A maszk már a mindennapos életünk részévé vált. Kötelező a boltokban, a tömegközlekedési eszközökön, a hivatalokban, szinte hozzánk nőtt.
