Tavaly február 23-án úgy zártam a napi munkát, hogy egy neves külpolitikai szakértővel készíthetek majd interjút másnap reggel 8 óra után a kelet-ukrán szakadár államok ügyében. Reggel 6 előtt nem sokkal csörgött a telefonom, hogy baj van. Amikor megnyitottam az online hírportálokat, mindenhol egybecsengett a főoldal: Ukrajna lángokban.

Délelőtt 10 óra körül jártunk, próbáltunk a hírfolyamok kakofóniájában és a cirill betűs források között eligazodni, de addigra már kirajzolódott a támadás fő iránya. Szigeti Sándor kollégám akkor elhaló hangon jegyezte meg: „ezek nekimennek Kijevnek”. Irreálisnak, hihetetlennek és őrültségnek tűnt, de megtörtént: egy hazánkkal határos ország fővárosa attól a naptól hetekig ostrom alatt állt.

Számunkra hirtelennek tűnik, hogy egy éjszaka alatt több ezer tonnányi acél és tízezernyi ember fegyverekkel támadt egy országra, Ukrajna azonban 2014 óta tudta, hogy ez lesz: Oroszország visszaköveteli történelmi jussát.

Ma egy éve zajlik a háború – legalábbis ezen szakasza –, és bár a modern éra hadviselésének megfelelően lehetetlen tisztán látni a frontvonalakat és a veszteségeket illetően, az biztos: százezernyi emberélet veszett oda, legalább 8 millióan menekültek el eddig a hazájukból, a gazdasági hatásokat pedig az egész világ érzi. Egyöntetű a hadászati szakmai vélekedés arról, hogy tavasszal a harcok megújulnak, Oroszország pedig még idén el akarja dönteni a háború sorsát.

Egyelőre úgy tűnik, a hírhedt ukrán raszputyica, amely eddig három birodalmat is megakasztott, most kevés lesz a győzelemhez. Egy éve, hogy ebben élünk, és bár közvetlen hatásait a háborúnak mi, magyarok nem látjuk, rémes a fenyegetés. Ideje lenne, hogy véget érjen.

Illusztráció: Depositphotos