Varga Gy. Brian harmadik könyvét adták ki nemrég. Egyre nagyobb sikereket ér el, rajongótábora napról-napra gyarapodik. Régóta ismerjük egymást, még az iskolából. Mindketten maradtunk valamennyire a szakmánál, csak míg ő regényeket ír, én cikkeket. A tegeződést épp ezért nézzék el nekünk. Eddig mindig magánemberként beszélgettünk. Most azonban önökkel együtt én is megismerhettem a valóságban könyvelőként dolgozó Varga György írói oldalát is.

– Mi volt az első, igazán meghatározó olvasmányélményed?
– Kicsit talán furán hangzik, hiszen, ha ragaszkodunk a kategorizáláshoz, lányregényről van szó (bár zárójelben megjegyzem, mindig azt mondom, hogy az ember azt olvasson, ami tetszik neki, adott célcsoporttól függetlenül), de rám Lucy Maud Montgomery Anne-sorozata volt nagy hatással. A leírásai, a történetei cselekménye, amitől az olvasó hol nevet, hol sír, a finomsága annyira magával ragadó volt, hogy ez az érzés a mai napig él bennem.

– Az érettségi után újságírónak tanultál itt Győrben. Honnan jött ez az ötlet?
– Általános iskolás korom óta foglalkoztatott az írás. Fogalmazásban mindig jó voltam, szerettem történeteket kitalálni, és emiatt volt, hogy a tanulmányaimat is ebbe az irányba tereltem. Közelebb akartam kerülni hozzá, belelátni, hogy milyen is ez a dolog „élesben”, még ha tudtam is, hogy az újságírás a tényekről kell, hogy szóljon.

– Mégsem helyezkedtél el a médiában. Mi ennek az oka?
– A gyakorlatok során beleláttam, hogy mi hogyan működik. Akkor amúgy is nehéz volt bárhova bekerülni, ráadásul a pörgés, a témák után járás, a kutatás, a vele járó stressz nem nekem való, ez nem én vagyok. Sok mindent tanultam elméletben a műfajokról, az írásról, a szakmáról, de életvitelszerűen ezt nem tudtam volna a magamévá tenni.

– Na jó, de egyáltalán honnan jött az, hogy neked nem cikkeket kell írnod, hanem mondjuk úgy, inkább történeteket?
– A cikkek esetében meg van kötve az ember keze, adott a téma, hogy miről kell tudósítani, interjút vagy riportot készíteni. Egy történetnél szárnyalhat a fantázia, magam alakítom az eseményeket, formálom a szereplők jellemét, és senki nem szól bele. Nekem ez a szabadság meg kell, hogy legyen. Ebben tudom igazán kiélni az írás iránti szeretetemet.

– Az első próbálkozásokra hogy emlékszel vissza?
– Hosszú utat jártam be. Gyakran böngésztem az internetet a lehetőségeket keresve. Pályázatokra jelentkeztem, kéziratokat küldtem kiadóknak, és türelmetlenül, nagy lelkesedéssel vártam a visszajelzéseket. Volt, ahonnan egyáltalán nem kaptam választ, ha pedig mégis, az elutasítás volt. Aztán próbálkoztam mással is: az egyik kiadó egy jó 10-12 évvel ezelőtt létrehozott egy oldalt, ahova az általuk kiadott könyvekről kritikákat lehetett írni, és amelyik egy adott hónapban a legnagyobb népszerűségnek örvendett, annak a szerzője ajándékba kapott egy könyvet. Ott nem egy írásom jelent meg, amivel büszkélkedhettem, és egyszer engem is megajándékoztak.

– Mikor jelent meg először nyomtatásban novellád vagy regényed?
– Novellát nem annyira szeretek írni. Ha az internetes megjelenéseket nem számítjuk, csak a valódi, kézzel fogható nyomtatott művet, akkor a Két nap az élet volt a legelső ilyen, és az 2021 augusztusában jelent meg.

– Soha nem volt semmi, ami elvette volna a kedved az írástól?
– Nem. Az egyik kiadó minden évben hirdetett pályázatot, aminek az előszűrőjén átment A kék orchidea című regényem egyik korábbi változata, ám a lektori vélemény kőkeményen bírálta, és nem jutottam vele tovább. Ez, és a többi visszautasítás egyre inkább csak erősített, hogy ennél jobbat kell írnom, és saját magamnak akartam bebizonyítani, hogy képes vagyok rá.

– Mi kellett ahhoz, hogy megjelenjen az első köteted a Két nap az élet?
– Az előbb említett hajtóerő, hogy a korábbiaknál sokkal jobbat kell alkotnom. Rengeteg kitartás kellett hozzá, és sokára éreztem úgy, hogy elégedett vagyok a regénnyel. Ugyanakkor már régóta kitűzött célom volt, hogy nekem egyszer meg fog jelenni nyomtatásban egy regényem, és addig nem nyugodtam, míg ezt véghez nem vittem. Aztán jött az újabb és újabb próbálkozás a kiadókkal, míg végül pozitív választ nem kaptam.

– Meg is jelent a Két nap az élet, amiben vannak személyes szálak is. Miért döntöttél úgy, hogy a valóságot is beleszövöd?
– Ezzel a regénnyel bizonyos mértékben emléket szerettem volna állítani a gyermekkoromnak. Szerettem gyerek lenni, játszani a többiekkel, együtt tölteni velük az időt. A mai napig nosztalgiázunk az akkori élményeinkről, ha találkozunk és összeülünk beszélgetni. Másrészt ezzel a történettel meg akartam mutatni a későbbi generációnak, hogy milyen volt akkor felnőni. Az olvasók szerint nagyon jól sikerült megelevenítenem a kilencvenes éveket.

– Milyen volt a fogadtatás? Emlékszel az első olvasói véleményre?
– A Két nap az életet nagy lelkesedéssel fogadták. Bár nem vonom kétségbe, néhányan talán arra számítottak, hogy majd a falu valóságos életéről szól a történet. Alapvetően azonban fikcióról van szó, megelevenítve néhány személyes élményt, ami akár másokkal is megtörténhetett. Az olvasói vélemények többnyire pozitívak voltak, de mivel mindannyian mások vagyunk, olyan is volt, aki megírta, mi nem tetszett benne. Ezzel sincs semmi probléma. Aki ír, az eleve kiteszi a művét ezeknek a véleményeknek, és ezt el kell fogadni és a helyén kezelni.

– S ha már vélemény: megmutattad valakinek a családból a kéziratot, vagy akár barátnak, vagy teljesen a „szakemberekre” bíztad teljes mértékben?
– A Két nap az élet kéziratát először a kollégáim olvasták. Ők az állandó előolvasóim, és számíthatok a véleményükre és az észrevételeikre. A könyv megjelenése után ismerkedtem meg egy írótársammal, akivel mára nagyon jó barátok lettünk. Azóta neki is megmutatom minden írásomat, és vele ráadásul annyiban jobb megbeszélni, hogy szakmai szemmel is nézi a kéziratot, nemcsak olvasóként.

– Egyébként lehet téged befolyásolni az írásban, vagy attól vagy hiteles, hogy a saját fejed után mész?
– Ez egy érdekes kérdés. Alapvetően, azt gondolom, egy író maradjon meg a saját gondolatainál és érzéseinél, azokat írja le, mert ettől lesz ő maga, ezzel adja bele az írásába mindazt, ami a lelkében és a fejében van. Ugyanakkor éppen most vagyok egy olyan helyzetben, hogy közösen írtunk egy regényt az előbb említett barátommal, Hugyec Anikóval, és a közös munkában olykor meg kell alkudni azzal, amit a másik szeretne. Ezt közösen alkotjuk, itt meg kell beszélni a témát, a cselekmény folyását, a szereplők tulajdonságát. Ám ezt sem befolyásolásnak, inkább alkalmazkodásnak nevezném, hiszen emellett megmaradtunk annak, akik alapvetően vagyunk.

– A Kék Orchidea másabb lett, mint az első kötet? Lelkiekben mondjuk spannolt az első kötet sikere?
– Az olvasók véleményére hagyatkozom abban, hogy másabb lett-e: szerintük igen, és nem egy ember jelezte, hogy neki ez még jobban tetszett, mint az első. Viszont az első kötet sikere ezt egyáltalán nem befolyásolhatta, ugyanis A kék orchideát előbb megírtam, mint a Két nap az életet, és csak a cselekmény idejét tekintve került az utóbbi korábban kiadásra. A kék orchideával viszont sokkal többet foglalkoztam: javítottam a szöveget, kivettem a korábbi kéziratból valamennyi részt, át is írtam pár jelenetet. Talán ennek a sok munkának az eredménye az, hogy érettebbnek tűnik a szöveg.

– Szerinted melyik sikerült jobban?
– Ezt én magam nem tudom megítélni. Mindkettő az én munkám, a saját gondolataim, mindegyikkel sokat foglalkoztam. A kék orchidea volt az első olyan történet, amit ki mertem adni a kezemből, azzal jutottam el arra a szintre, amiről azt gondoltam, most már megérett arra, hogy próbálkozzam vele. Emiatt egy nagyon kicsivel közelebb áll hozzám érzelmileg.

– A legújabb köteted pedig két kisregényt tartalmaz, a karácsony témakörében. Mindig közel állt hozzád ez az ünnep, vagy miért érezted úgy, hogy ilyet is írnod kell?
– Nagyon szeretem a karácsonyt, és régen is szerettem. Már az előző két regényemben is több fejezetet szenteltem ennek az ünnepnek, és akkor gondoltam, hogy ezt a hangulatot ki kellene bontani, és a karácsony köré építeni egy teljes történetet. Egyelőre ez a két kisregény született meg ebből az ötletből, de az olvasók nagyon szeretik őket, és biztos vagyok benne, hogy a későbbiekben még fogok írni karácsonyi regényt.

– Sok vélemény szól arról, hogy ezekben a nehéz időkben a lékekre hatsz, azt mozgatod meg az emberekben, amit sokszor halottnak hittünk. Hogy sikerül ilyennek maradnod?
– Alapvetően ilyen vagyok. Szeretek a belső, lelki dolgokkal foglalkozni, az írás pedig ebből a szempontból egy eszköznek is tekinthető, amivel egy kicsit próbálok másoknak segíteni, olykor tanácsot adni, hogy ne adják fel, még ha olyanok is a körülmények, mert később jön valami, ami jobb. De mondhatnám azt is, hogy próbálok erőszaktól mentes, hétköznapi, kedves történeteket írni, amivel az olvasó egy kicsit kizárhatja a sok rosszat, ami körülveszi a világban, és kikapcsolódhat. Ha csak a sok negatív dolgot látjuk meg az életben, az saját magunkra is kihat, nemcsak lélekben, hanem testben is.

– Lehet nem sokan gondolnák, hogy könyvelőként dolgozol. Ott pedig nem igazán lehet „önmegvalósítani” hogy ilyen csúnyán fogalmazzak. Mit szeretsz mégis abban a szakmában?
– Megvan a maga szépsége, és ezt egy igazán elhivatott emberként mondom. Szeretem a logikáját, a vele járó kihívásokat. Nagyon sok mindennek utána kell nézni, folyamatosan megtanulni új dolgokat, de ezzel együtt a saját ismeretünk is bővül. Az év első fele elég sűrű és fárasztó, de amikor egy mérlegkészítéskor a két oldal értéke ugyanarra kijön, az újabb és újabb bizonyíték saját magunknak arra, hogy jól dolgoztunk, és ez ösztönöz.

– Készül már a következő kötet?
– Terveink szerint tavasszal jelenik meg majd e-könyv formában az Anikóval közösen írt regényünk. Önálló kötetre már van ötletem, de egyelőre még csak a vázlatírásnál tartok, és sok időbe telik, amire elkészülök vele, így, mondhatni, most egy kis szünet következik a megjelenéseket tekintve.