Magyarország keleti szomszédjában hetek óta rendkívül feszült a helyzet, és bár nem valószínű, de egy széleskörű fegyveres konfliktus réme is fenyegetően magasodik Európa fölé. Politikai áttekintő cikkünk az orosz-ukrán helyzetről.

Ahhoz, hogy legalább áttekintően megértsük, mi történik most Ukrajnában, érdemes történelmi távlatokban megismerni keleti szomszédunk helyzetét.

Európa puskaporos hordójaként a Balkánt szokták emlegetni, a rendkívül összetett vallási és etnikai helyzet miatt, ami állandó feszültségek forrása (és sok háború okozója is). Hasonló a helyzet a Krím-félszigettel is (csak hogy el tudjuk helyezni méretében is: területe 26 844 négyzetkilométer, a Dunántúl 37 ezer négyzetkilométer), amely már az ókori görögök idejében is önálló állam volt, később pedig római uralom alá került, de egyes történészek szerint a vándorló magyarok is birtokba vették útjuk során.

Hosszú ideig volt tatár és török uralom alatt is a terület, az Orosz Birodalomhoz véglegesen 1783-ban került. A második világháborúban véres harcok és a híres-hírhedt jaltai konferencia helyszíne volt a félsziget, a világháború lezártával azonban még az Oroszországi Szovjet Szövetségi Szocialista Köztársaság része maradt. Fontos megjegyezni: a Krím már a cári oroszországban is az elit üdülőhelye volt, és ezt a státuszát a későbbi időkben is megtartotta. 1954-ben azonban átkerült az Ukrán SZSZK-ba, és a Szovjetunió felbomlásakor is Ukrajna része maradt, folyamatos, fájó tüskeként Oroszország számára.

Ezek a történelmi események (sok egyéb mellett) vezettek odáig, hogy 2014 februárjában az Ukrajna részeként működő Krími Köztársaság egy vitatott lebonyolítású népszavazás után kikiáltotta függetlenségét, majd csatlakozási szándékát Oroszországhoz, miközben orosz katonák gyakorlatilag megszállták a területet. A nemzetközi közösség azóta sem ismeri el a Krímet Oroszország részeként, ahogy az eset – és az előrevonuló orosz csapatok – nyomán létrejött kvázi orosz, elméletben független területeket: a Donyecki- és a Luhanszi Népköztársaságot sem. Ezek Ukrajna keleti határai mentén fekvő területek, hivatalosan Oroszország sem ismeri el létezésüket, viszont azóta is úgynevezett proxyháború zajlik itt – a két köztársaság “zászlaja” alatt vélhetően orosz katonák harcolnak, míg az ukrán felet a NATO kiképzői és szakértői segítik, képzik azóta is. Ezzel párhuzamosan az ukrán fővárosban, Kijevben fegyveres összecsapásokká fajuló, oroszellenes tüntetések zajlottak, ami kormányváltáshoz is vezetett.

Mi az a proxyháború?
Akkor nevezünk egy fegyveres konfliktust proxyháborúnak, amikor a szembenálló felek mindegyike vagy valamelyike nem a valós zászlaja alatt, hanem közvetítő, azaz proxy útján visel hadat – akár fegyvereket, pénzt, vagy konkrét katonai segítséget nyújtva a hadat viselő félnek.

A konfliktus azóta hullámzó intenzitással, de egyre inkább elmélyül; Ukrajna egyre inkább a NATO-tagság felé mozdul el, amely azonban már súlyosan sértené Oroszország érdekeit (és a NATO sem küzd túlságosan ezért, elkerülendő az oroszok további provokálását). A helyzet 2021 végén viszont nem várt fordulatszámra pörgött: ukrán hírforrások és szokatlan módon az amerikai hírszerzés nyilvánosságra hozott felvételei is arról tanúskodtak, hogy több, mint százezer orosz katonát mozgósítottak az ukrán határ mellé. Az orosz fél hadgyakorlatra hivatkozik, de a helyzet komolyságát mutatja, hogy az Egyesült Államok is a legmagasabb szinten figyeli a régiót: december eleje óta az USA elnöke, Joe Biden és Vlagyimir Putyin hol telefonon, hol online, hol pedig minisztereken és képviselőkön keresztül tárgyalnak egymással.

Jelenleg a NATO katonákat telepít a keleti tagországokba (Lengyelország, Románia, Németország, de hazánk is felkerült a listára), és az sem kizárt: amerikai katonák érkezhetnek Ukrajnába. Oroszország viszont komoly szankciókat vár el a helyzet feloldásához: gyakorlatilag a fent felsorolt országokból a NATO kivonulását kéri. Eközben világi és egyházi vezetők a párbeszéd fontosságára hívják fel a figyelmet, így tett Ferenc pápa is, aki külön imádságra hívta a keresztény hívőket.

Az egyik oldalon tehát ott áll a függetlenedni kívánó Ukrajna, és nem túl szorosan mögötte, de a nyugati világ, elsősorban a NATO. A másik oldalon az évszázados területvesztést fájlaló Oroszország, aki ismét világpolitikai vezető szerepre tör, ezért nem engedheti meg magának, hogy kihátráljon.

Valós, a történelemkönyvekből ismert jellegű háborús konfliktus egyik fél érdekeit sem szolgálja, viszont a tét már túl magas ahhoz, hogy bárki ki tudjon lépni arcvesztés nélkül, így csak reménykedhetünk: a legmagasabb szinten ülő vezetők tanultak a történelemből, és Európa nem lesz ismét háborús helyszín.

Nyitóképünkön: kiégett épület Ukrajna fővárosában, Kijevben, a Maidan-téri tüntetések idején.
Illusztráció: depositphotos.com