Kevés dolog képes akkora boldogságot okozni a világon, mint egy gyermek várása vagy érkezése. Aztán van olyan, hogy ez az öröm egy pillanat alatt szertefoszlik, rútul arcul csap az élet illékonysága. A tragédia olyan lyukat éget a lelkekben, amit senkinek nem lenne szabad megtapasztalnia. Mégis rengetegen cipelnek magukkal ilyen súlyos terheket. Le kell ezeket tenni? Nem is lehet, a veszteség, a „vendégbabák látogatása” elkíséri a szülőt az élete végéig. Valahogy fel kell dolgozni a tragédiát, különben hosszú távon a családi béke is meginoghat.

A vendégbabák azok a babák, akik elindultak, hogy valaki gyermekei legyenek, de nem érkeztek meg igazán, nem teljesedhetett ki az életük.

A perinatális gyász a magzatukat, kisbabájukat elveszítők gyásza. A nők 35 százaléka él át ilyen veszteséget – mondta Ligetvári Anita gyászkísérő. Kifejtette, társadalmunkban a halál tabutéma, egy magzat vagy újszülött halálára pedig ez fokozottan igaz. Az érintetteket gyakran kommunikációs zárlat is körülveszi, a családtagok, barátok attól való félelmükben, hogy még több fájdalmat okoznak, kerülik a gyászolókat.

A veszteséget átélt szülők nehéz, de fontos gyászmunka előtt állnak, ha ez elmarad, az hosszú távon negatív hatást fejt ki a párkapcsolatra, a család egészére.

A gyermekkel kapcsolatos tervek és jövőkép összeomlik, megrendül a szülői identitás, ha a veszteség a várandósság alatt éri a szülőket, a gyászt súlyosbítja, hogy nincsenek konkrét emlékképek. Felerősödik az önvád, a bűntudat, a harag érzése. Az anyában a hirtelen végbemenő pszichés és hormonális változások súlyos zavart okozhatnak – magyarázta Ligetvári Anita. Hozzátette, a gyászfolyamatot meghatározza, hányadik héten történt a halál, váratlanul vagy baljós előjeleket követően történt, illetve hogy a szülők látták-e, érinthették-e a gyermeket, el tudtak-e tőle búcsúzni. A gyászkísérő azt mondja, a tragédia feldolgozását az elköszönés lehetősége segíti, ha nagyon korai a veszteség, valamilyen elengedési rítus könnyíti a feldolgozást.

Ligetvári Anita kiemelte, óriási a különbség a férfi és a női gyász között, ilyenkor nagy szükség van egymás ismeretére. A nők inkább keresik a támogatást a veszteségük feldolgozásához, míg a férfiak inkább spontán nyílnak meg, nehezen mennek gyászfeldolgozó csoportba, vagy el is zárkóznak ez elől. Az apákra az „erősnek kell maradni” társadalmi elvárásnak megfelelés a jellemző, ezért sokszor kevéssé látható a gyászuk, de ott van és nyomja a vállukat. Gyakran menekülnek pótcselekvésbe – munkába, alkoholba, túlzásba vitt sportba –, hogy felejtsenek, s nem ritka a gyász teljes tagadása sem, ami pedig a társtól való eltávolodás veszélyforrását jelenti. Konfliktust okoz, hogy a férfi előre akar tekinteni, s a jóindulatból mondott „légy túl rajta, nézz a jövőbe!” tanács csak mélyít a kettejük közötti távolságon. A nőnek több idő kell a továbblépéshez – mutatott rá a gyászkísérő.

A szülők mellett megéli a gyászt az idősebb gyermek is. Ligetvári Anita szerint fontos, hogy nyíltan, őszintén, a korának megfelelően beszéljen anya vagy apa a kicsivel a történtekről, valamint az érzéseikről. Ha a gyermek kérdez, nem szabad előtte titkolózni. Példával, hasonlattal talán könnyebb megértetni vele az eseményeket: „az almafán sem érik be minden alma”.

Ligetvári Anita összegezte, a gyász nem patológiás folyamat, nem kell feltétlenül szakemberhez fordulni, viszont a perinatális gyász érzékenyebb, sérülékenyebb, ha nem megy a tragédia feldolgozása, segítséget kell kérni. Rámutatott, nagyon fontos, hogy a veszteséget megélt szülők szaknyelven szólva,,kifájják” magukból a tragédiát, hogy azt feldolgozva tovább tudják élni az életüket.