A mozgás, a jó levegő, a táj, a békésen hullámzó Duna és a végtelen szabadság kellemes érzése vonzotta a folyópartra és tartja ott már hosszú évek óta Szabó Jánost, a gönyűi aranymosót.

Csak ezek motiválhatják, hiszen az arany nem szapora és türelem dolga kivárni, míg a hömpölygő víztömeg felfedi csillogó kincseit.

Aktív korában egy önjáró hajót vezetett, tehát tisztes polgári foglalkozásból élt Szabó János. Többször pakoltak fel rakományként sódert, amit oda szállítottak, ahol a szükség megkívánta. Egy alkalommal a szentendrei Duna-ágra hajóztak, amikor a szeme a csurgatóból kiömlő zagyra tévedt, és megpillantotta a nap sugaraitól szikrázó szemcséket. Belemarkolt – mert ami az embernek megtetszik, azt meg is kell nézni – és elgondolkodott azon, mit lehetne kezdeni a gyönyörű, nagy szemcséjű arannyal. Az élet pedig tálcán kínálta a lehetőséget: a kihalófélben lévő aranymosó szakma megmentésére hirdettek egy tanfolyamot kezdőknek, Szabó János pedig kapva kapott az alkalmon és 1981-ben kitanulta a szakma fortélyait.

Az aranymosó mindig lelkesen beszél az arany kinyerésének folyamatáról. Egy próbát követően, ha úgy látja, hogy megfelelő mennyiségű aranypelyhet merít, felállítja azt az egyszerű szerkezetet, aminek segítségével átmossa a sódert. Az eljárás során az asztal rostájára lapátolt kavicsos homokot először a nagyobb daraboktól szabadítja meg, majd az egyszerű fizikai elveket és a víz erejét használva egy lemezre hajtja az elegyet, aminek a rovátkáiban megtelepszik az aranyos zagy, a kisebb fajsúlyú homokrészecskék pedig távoznak. Az Aranyember munkája ebben a fázisban kimerül a lapátolásban, mint mondja: „Az égvilágon nem csinálok semmit, mert a víz minden munkát elvégez. A lapát nagyon jó sportszer, túlsúlyt nem okoz” – tette hozzá viccesen, és felidézte azt is, hogy a mosópadot korábban orosz posztóköpenyekkel fedték be, „de az oroszok már otthon vannak”, így ezt az anyagot gumilap váltotta ki, amivel állítása szerint könnyebb is dolgozni.

A fizika után pedig már a kémia veszi át a főszerepet, ugyanis a korábban kinyert zagyhoz higanyt adagol. Gyakran felmerülő kérdés, hogy nem ártalmas-e az egészségre a cseppfolyós fém. A válasza egyszerű: „A higany valóban veszélyes, de az ember jól van megcsinálva, hiszen a bőrünk fantasztikusan erős védelmi vonal. A már pépes anyagot egy sűrű szövésű szövetbe teszi, amiből kézzel nyomkodja ki a vasércet, gránáthomokot és a kisebb fajsúlyú anyagokat, a vászonban pedig egy amalgámrög marad. A munkafolyamat lezárásaként kiégeti a higanyt és a sok munka árán egy apró aranyrögöt kap. „A sorozatokból komoly olvasztóberendezéseket, elektromos kohókat ismerünk. Pedig ez ennél sokkal egyszerűbben is működik: akár egy fadarabból kialakított mélyedésben, faszénnel körberakva is fel lehet hevíteni az anyagot” – árulta el a kulisszatitkokat az Aranyember.

Sok munkával, tengernyi idő alatt egy egészen apró rögöcskét kap, ami jól mutatja, hogy ez szép hobbi, de megélni belőle, egy családot eltartani busás haszon híján az aranymosásból nem lehet. A szabályozások miatt is alacsonyabb a folyók hozama, „a gátak szabnak gátat” az aranyban gazdag sóder érkezésének, hiszen a tereptárgyakon csak a víz bukik át.