A hattyúk és a „dencsik” (denevérek) bizony nem könnyű esetek, de minden madárnak – vagy éppen bőrredős emlősnek – szüksége lehet segítségre. Egyik pártfogójuk Kok Annamária (Ancsi), aki immár öt éve foglalkozik szívvel-lélekkel madár- és vadmentéssel Győrben és környékén.

Hogy lesz egy kislányból madár- és vadmentő?

Budapesten születtem, így egészen pici koromban legfeljebb csak a lépcsőházban lakó pókokat és bodobácsokat gyűjtögethettem. Ötéves voltam, amikor a családunk Nagyszentjánosra költözött egy kertes családi házba. Először édesapám hozott haza tyúkokat, majd lettek kacsáink is, én pedig szerettem velük foglalkozni. Kiskamaszként nagyon sokat jártam ki a közeli erdőbe megfigyelni az állatokat és közben madarakat fotóztam. Egy idő után zavart, hogy nem tudtam beazonosítani egyes fajokat, ezért elkezdtem komolyabban utánuk olvasni. Valahogy így kezdődött.

Hogyan sérülnek meg leggyakrabban a vadmadarak?

Nagyon gyakori az áramütés, az elütés, a gázolás és a mérgezés is. Városi környezetben gyakran fel nem matricázott üvegfelületeknek repülnek, jellemző sérülés az agyrázkódás és a szárnytörés. Vannak olyan madarak, akik felépülve vissza tudnak térni a jól megszokott környezetükbe, mások viszont életük végéig gondoskodásra szorulnak. Ezért hoztam létre öt évvel ezelőtt Bőny-Szőlőhegyen egy ideiglenes madármentő állomást, ahol be tudjuk fogadni ezeket az állatokat. Saját ráfordításból és adományokból tartjuk fenn magunkat, ami nem mindig könnyű. Szerencsére többen takarmánnyal és az állatorvosi költségekhez való hozzájárulással támogatnak bennünket.

És nyilván maga a munka sem könnyű. Vannak a madarak között kifejezetten nehéz esetek?

Minden madár más, nincs két egyfajta eset. A hattyúktól például a méretük miatt sokan tartanak, pedig ha nincsenek a közelben a fiókáik, kifejezetten kezelhetőek, nem csípnek. Az emlősök közül nagyon gyakori, hogy Győrből sérült denevéreket hoznak be hozzánk. A felnőtt egyedekkel valóban nem árt óvatosan bánni, de az elmúlt évek során több pici denevért is felneveltem már. Ha kiskoruktól fogva megszokják az ember közelségét, akkor kézhez szoktathatóak és szelídek. Kevesen gondolnák róluk, pedig csodálatos teremtmények.

Mit szól hozzá a családja és a barátai, hogy ilyen különleges hivatást választott magának?

Szerencsém van, hiszen a szüleim – ha aggódnak is olykor – elfogadták, hogy ezt az utat választottam, és amiben csak lehet, támogatnak. Ez a munka sok lemondással jár, és vannak nehéz pillanatok itt is, például amikor egy vadat vagy egy madarat a legkörültekintőbb gondoskodás ellenére sem tudunk megmenteni. Ilyenkor az ember legszívesebben abbahagyná az egészet. De aztán újra megcsörren a telefon, és hívás érkezik, hogy sérült madarat hoznak, vagy valahol segítségre van szükség. Ez mindig új erőt ad a folytatáshoz, és hitet, hogy érdemes csinálni.

Az Állati küldetés Facebook-oldala.