Amikor ki tudjuk mondani a múltunkat, lezárjuk az életünket, akkor tudunk nyugodtan, könnyű lélekkel elmenni – mondja Várszegi Asztrik püspök, emeritus főapát. Egy tea mellett beszélgetünk Pannonhalmán életről, elmúlásról, boldogságról, az ember megpróbáltatásairól.

Elmúlt 78 éves, hatvan éve van a bencés rend szolgálatában, de kimondott vagy leírt gondolatai az elmúlt hat évtized alatt nemcsak az egyház, hanem a közélet és az egyén számára is kiemelkedően fontosak, lelki irányjelzők voltak. Várszegi Asztrik a megértés, a vigasz, az elfogadás, a tisztesség, a hitbeli hűség korszakos egyénisége.

Hogy van, püspök úr?

Ha a humoromnál vagyok, azt szoktam mondani, mint a kéményseprő, aki benéz a tükörbe és elégedetten megállapítja: a koromhoz képest jól vagyok.

És ha nincs humoránál, mit válaszol?

78 éves vagyok, most már közelebb a 79-hez, nagy gondjaim, bajaim hál’ isten nincsenek. Most egy órája jöttem a pannonhalmi tanuszodából, ha tehetem, minden nap úszom, azért, hogy szellemileg, fizikailag megőrizzem az egészségemet.

Hogy telnek a napjai a főapátságban?

Úgy, mint régen, de (annyi) teher és felelősség már nincs rajtam. „Jóságos nagypapa”-ként a saját családomban vagyok. Az utódom munkatársam volt évtizedekig, és növendékem. Ennek a bencés szerzetesközösségnek a felét én neveltem. Szeretetet, elfogadást kapok tőlük, és követem, mert még tudom követni, a napirendjüket. Reggel, délben, este ott vagyok a közös imán és étkezésen. Amilyen szolgálatot tudok, vállalok, tegnap például én prédikáltam, és tovább folytatom a püspöki tevékenységemet is. Aki jön, és beszélgetni akar az életről vagy a szerzetességről, társa vagyok az eszmecserében, a közös gondolkodásban. Hatalmas igény van az emberekben, hogy az élet terhét megosszák egymással. A bencés rend történetét még tanítom, de a rendszeres iskolai oktatást abbahagytam. Természetesen van kapcsolatom ezekkel a fiatalokkal, de néha már úgy érzem, hogy vagy ők nagyon gyerekek, vagy én vagyok nagyon öreg. Azért a bencés bált, ahová a bencés lányok is eljöttek hozzánk Győrből, két hete én nyitottam meg.

A nyitótáncot is vállalta?

Azt azért nem. Bár mondtam a gyerekeknek, hogy az első iskolai végzettségem a tánciskola volt. Egyébként már az 1960-as években is rendeztünk bencés bált Pannonhalmán. Lombos elvtárs, a megyei pártbizottság első titkára viszont megtiltotta, hogy győri lányok jöjjenek hozzánk. Azt mondta, nem jöhetnek, mert a főapát nem tartja meg az állam és az egyház közti megegyezést.

Szerencsére nemcsak bálozik, hanem tudományos publikációk is napvilágot látnak a tollából, illetve már a számítógépéből.

Az elmúlt 10 évben Legányi Norbert főapát úr 1958 utáni életét, munkásságát, sorsát kutattam, ez a történeti feldolgozás lassan kiadásához érkezik. Sajnos most két kiváló ember írásos méltatását is rám mérte a sors: meghalt Kozma Imre atya, és a piarista Jelenits István is, aki sokszor járt nálunk a bencés közösségben.

Írja a naplóját is?

A rendtörténet gondoskodik arról, hogy valljak a múltamról. Elődeim iránti kötelezettségből is megírom a fontosnak tartott dolgokat, gyűjtöm a dokumentumokat. Hatvan éve vagyok bencés. Sok minden történt velem. Változott a kor, amelyben éltem, változtak benne az emberek, változott a rendszer, de változtak az eszmények is. A főapátságban is sok minden történt. Járt itt a pátriárka, járt itt II. János Pál pápa. 27 év főapáti esztendő… A napló már több száz oldalt tesz ki.

Kiadja könyvben is a naplóját?

Nem. De semmi olyan nincs benne, amit bizonyos idő elteltével ne lehetne kutatni.

Püspök úr, ön szerint az idős korban, az emberi élet végső földi szakaszában élő embereknek van-e valami isteni vagy emberi küldetésük, feladatuk – ahogy ön fogalmazott –, önmaguk szabadságának beteljesítésén kívül?

A lélektanászok mondják, hogy amikor az ember világra születik, évtizedek alatt kinyílik, aztán az élet második felében elmélyül, beérik. Az idős kor megint az elcsendesedés, elmélyülés, keresés ismét. Egy lengyel ateista filozófust idézek: Az élet második felében mindenkit már csak egy érdekel, mi lesz velem a halál után. Idősekkel kapcsolatban vagyok házon kívül is, nemcsak római katolikusokkal, vagy más keresztényekkel, hanem olyanokkal is, akik nem hívő emberek. Az a tapasztalatom, hogy aki gyerekkorában kapott a szülői háznál valamilyen vallási indíttatást, nevelést, az idős korára visszatér a gyökereihez. Sok esetben újraértékeli és jobban érti a családi útravalót, mint gyerekkorában. Aki nem kapott ilyen „pogácsát” a tarisznyájába, az is keresi az élet értelmét, de nincs mihez visszatérnie. Vannak közülük, akik „valláspótlékot” keresnek, mert él bennük az igény. De azt sem tagadom le, találkoztam olyan emberrel is, aki hívő volt, de azt mondta, túlléptem mindenen, nincs bennem semmi hívő várakozás. Csodálatos az Isten, mert szabadságra teremtette az embert, aki még közvetlenül a halála előtt is választhatja, vagy elutasíthatja őt. Döntő többségben keresők leszünk. Amikor ki tudjuk mondani a múltunkat, lezárjuk az életünket, akkor tudunk nyugodtan, könnyű lélekkel elmenni.

Szabad-e egy papnak, aki hisz a túlvilágban, a halál értelmezésével foglalkoznia?

Emberségünk velejárója, hogy embertársainkat elkísérjük. Együtt megyünk ezen az úton. Magam hívő vagyok, de alkalmazkodnom kell. Annyira mehetek közel a másik emberhez, amennyire közel enged az életéhez, hitéhez, gondolkodásához. Élete utolsó pillanatáig tisztelnem kell embertársamat.

Minden embernek vannak bűnei, amit feledni próbál, vagy el akar számolni vele, ki akar engesztelődni azokkal, akik ellen elkövette. Püspök úr, bizonyára önt is érték kísértések, próbára tették a tartását, az életét. Hogyan tudott példaadóan tisztességes, békés és kiegyensúlyozott maradni?

Vallomással kell kezdenem: sok boldogtalan felnőtt között nőttem fel, mert a család szétesett. A szenvedés érlel, már gyermekként makacsul megfogadtam, hogy nem leszek boldogtalan felnőtt. Ami átmentett a buktatókon, a bizonytalanságokon, az az volt, hogy nagyon fiatalon, de már éretten, szerzetes akartam lenni. Soha nem szerettem volna semmi más jövőt magamnak, biztos voltam a választásomban. Természetesen nincs ember, akit ne érne kísértés. Emlékezzünk, milyen rendszerből jöttünk. Minden abba az irányba hatott, hogy meg kell alkudnunk. Tudtam azonban, hogy ha olyat vállalok, ami kikerülhetetlenné teszi a megalkuvást, a cselekvőképességemet metszem vissza, és a jövőmet teszem tönkre. Akinek ugyanis kívülről diktálnak, az már nem szabad ember. Voltak megpróbáltatásaim. Amikor a nagyon megszeretett pannonhalmi lét után egy időre esztergomi segédpüspöknek neveztek ki, mert az egyház olyan típusú embert keresett, akiknek nincs múltja, úgy éreztem magam, mint akit kidobtak a 17. emeletről és a hatodiknál megrekedt, lebegtem ég és föld között. De mivel az egyházi léttel egy küldetést is vállaltam, el kellett végeznem a rám bízott feladatot. Sok mindent nem tudtam úgy elrendezni, ahogy eszményien gondoltam, mert a múlt romjai többször megakadályozták. Se bűntelen, se makulátlan nem voltam, de becstelenséget nem követtem el.

Az idős emberek számára mi lehet a boldogság forrása?

Az Ószövetség egy helyen azt írja: „Uram, őrizd meg szívünk készségét. Az életben semmi nincs kétszer ugyanúgy, de ha nem rögeszme hajtja az embert, válaszolni tud a kihívásokra. Ha az ember nem magát keresi, hanem jó ügyet szolgál, az idős korában is boldoggá teszi. Hadd idézzem fel Assisi Szent Ferencnek, ennek a kedves, szimpatikus bohémnek a történetét. Egy hónapot böjtölt az erdőben Mateo testvérrel, lesoványodva jöttek ki az erődből. Ferenc arra lett figyelmes, hogy Mateo testvér valamit a bajsza alatt dörmög. Mateo testvér, halljam, mit akarsz mondani? Rólad gondolkodtam, válaszolta Mateo. Sem előkelő, sem okos, sem szép, sem gazdag nem vagy. Mégis az egész világ veled akar találkozni. Ferenc meg sem ütközik ezen és így válaszolt: tudod, ezen én is eltűnődtem. Ezt úgy tudom magyarázni, hogy amikor az Úristen körülnézett ebben a világban, és valamit véghez akart vinni, akkor a legnyomorultabb teremtését választotta ki. Isten ugyanis azt választja, ami törékeny és gyenge, hogy megszégyenítse az erőseket. Újmisés emlékképemen ez az idézet áll: „Gondoljatok csak meghívástok körülményeire, testvérek! E világ mértéke szerint nem sokan vannak köztetek bölcsek, befolyásosak vagy előkelők. Sőt Isten azokat választotta ki, akik a világ szemében gyengék, akik a világ szemében erőtlenek, hogy megszégyenítse az erőseket. (1 Kor 1,26–31). Hitbéli tapasztalatként mondhatom: ha megőrizzük szívünk készségét Isten és embertársaink iránt, az út végén is boldogok lehetünk. Magam most itt tartok. Letettem, ami már nem rám tartozik. A továbbiakban is szabad vagyok és készséges embertársaim irányában is, és természetesen elmenni is.