2007-ben az év szövetségi kapitányának választották, ma Nagykanizsán gyerekeket edz Várhidi Péter, akivel a most kiesés ellen küzdő Újpest 23 éve nyerte meg eddigi utolsó NB I-es aranyérmét. Várhidi szerint az ő korosztályába tartozó magyar edzőknek végük van. A tréner köntörfalazás nélkül beszélt a magyar futball egyik legundorítóbb bundameccséről, a szerbek elleni 0-8-ról, és arról is, hogy mi történt akkor, amikor a magyar edzők a Manchester United trénerével, Sir Alex Fergusonnal találkoztak. Origo nagyinterjú a korábbi szövetségi kapitánnyal.

Meg tudja mondani kapásból, ki volt az a magyar edző, aki legutóbb NB I-es bajnokságot tudott nyerni a csapatával?

Nem. (Hosszan gondolkodik, mond pár nevet, de a helyes megoldás nincs köztük.)

Ne búsuljon, mert én sem tudtam fejből: Kondás Elemér a Debrecennel. Mindez a 2013-14-es szezonban. Azaz, ennek idén már 7 éve. Azóta senki. Végük van a magyar edzőknek?

Szerintem a mi korosztályunknak az NB I-ben igen. Az ottani tulajdonosok már nem bennünk gondolkodnak. Üzletemberek, nem a sportból jönnek.

Szerintük mi nem tudunk az újhoz alkalmazkodni, nem vagyunk eléggé innovatívak, azaz semmi keresnivalónk nincs az NB I-es kispadokon. Ezzel én nem értek egyet. Viszont mivel többnyire külföldiek játszanak az NB I-es csapatok többségében, a tulajdonosok úgy gondolják, hogy akkor a tréner se legyen magyar.

Még régebbre kell visszamenni ahhoz, hogy az Újpest eddigi utolsó NB I-es aranyérmét felidézzük. Az 1997-98-as szezonban nyerték meg a bajnokságot az ön vezetésével. Több mint két évtizede. Az Újpest most a kiesés ellen küzd. Mit gondol minderről?

Akkor nagyon jó csapatunk volt, abban a társaságban legalább négy bajnoki cím volt benne. Csak 1998-ban minden szétesett. Mi még egyesületként nyertünk bajnokságot, majd jött az átalakulás, a gazdasági társaságok megszületése. Az 1998-as aranyérem után az Újpest úgy alakult át, hogy az addigi főszponzor kiszállt, mi egy fillér nélkül maradtunk.

Nézi még az Újpest mostani mérkőzéseit?

Nézem, de nem bírom végignézni. Elkezdem, belenézek, mint például most a Fradi elleni meccset. A 14. percben éreztem, hogy gáz lesz belőle, az első félidőt még megnéztem, a másodikat már nem. Nagyon fáj a szívem ezért a csapatért. Én ott nőttem fel, oda köt minden, borzalmas megélni, ami a jelenlegi Újpesttel történik. Unalmas már az is, hogy mindig az 1998-as aranyéremről beszélnek.

De hát mibe kapaszkodjon a szerencsétlen Újpest-szurkoló, ha nem ebbe? Már ha egyáltalán van még ennek a csapatnak szurkolója. Van még?

Olyan ez, hogy 1953 óta az angol-magyar meccsbe kapaszkodunk. Ebből nem lehet megélni. Amíg a jelenlegi, belga tulajdonos áll az Újpest mögött, addig ez az egész menthetetlen. Értem az ő üzletpolitikáját, csak ezzel semmit nem lehet elérni. Ennek a klubnak olyan tradíciói vannak, hogy a jelenlegi üzemeltetés elfogadhatatlan. Azt kérdezte, vannak-e még újpesti szurkolók. Vannak, nem is kevesen.

Hol vannak? Az Újpest-Puskás Akadémia meccsen 1533 néző volt kint a stadionban.

Annak idején csináltunk egy komoly felmérést. Akkor kiderült, hogy az országban csaknem 400 ezer Újpest-szimpatizáns van. A Fradi vezetett egymillióval. Az újpesti szurkolók bizalmatlanok, erre a vergődésre már senki sem vevő. Ezek az emberek alámerültek, és várják a csodát. Azt, amit a hetvenes években láttak. De ezt már nem fogják visszakapni.

Akkor biztosan nem ért egyet azokkal, akik szerint az Újpestnek jót tenne a kiesés az NB II-be, mert ezzel megtisztulna.

Onnan borzalmasan nehéz visszakerülni. Semmi sem garantálná az Újpest azonnali visszajutását. Nézze meg a Diósgyőrt, amely most is szenved az NB II-ben, döntetlent játszik a kiesőnek elkönyvelt III. Kerülettel. Tudni kell, hogy a jelenlegi magyar élmezőny az NB II-ben játszik. Az NB II-es bajnokságot csak játékkal nem lehet megnyerni. A Vasas tavalyi bukása a legékesebb bizonyíték erre. Angyalföldön tényleg mindenkit összeszedtek, aki élt és mozgott. Mégis az NB II-ben ragadtak. Viszont, ha az Újpest kiesne, a belga tulajdonos is azonnal távozna. Csak az a kérdés, hogy ki karolná fel az Újpestet? Ezért nagyon veszélyes játék ez. Az NB II egészen más kávéház.

Egy Mezőkövesd-Gyirmót meccs miben különbözik egy Vasas-Nyíregyháza találkozótól?

Az NB II-ben minden pillanatban szétrúgják a másikat. Az NB I-ben szabadabb a foci, az NB II meg háború. A háborúra egy magyar futballista nincs felkészülve, nem érzi ebben jól magát. Ha az Újpest kiesne, eltűnnének a légiósok. Ki tudja garantálni, hogy egy teljes magyar kerettel mire menne az Újpest? Hol vannak azok a játékosok, akik képesek lennének visszajuttatni a csapatot?

1980-ban ön 22 éves volt, amikor megírták a „Lötyögés a semmibe” című cikket. A szerző egy héten át figyelte az Újpesti Dózsa edzéseit, majd a Magyar Ifjúságban leírta, amit látott. Annak a Dózsának az ön édesapja volt a vezető edzője. A cikk megjelenése után milyen volt a hangulat a Várhidi családban?

Képzelheti. Kezdjük ott, hogy az a cikk egy olyan héten jelent meg, amikor az Újpest egy hét alatt három bajnokit játszott le szombat-szerda-szombat ritmusban. Sok idős focista volt abban a csapatban. Volt olyan, aki úgy érezte, hogy nem öltözik át, inkább az autóját mosta le, mert azt gondolta, hogy ő ezzel tudja magát kikapcsolni. Ezek a játékosok úgy tudtak győzni a bajnokikon, hogy nekik nem volt szükségük sok edzésre. Apám kiborult a cikken. Csak nyertek négy bajnokságot, amit nem lehet véletlenül megnyerni. Az fájt neki, hogy jött egy újságíró, aki megkérdőjelezte a szakmai felfogását. Apa ősszel mindig lazábbra vette a figurát, tavasszal megnyomták a gombot, és megnyerték a bajnokságot. Más világ volt az, akkor egy edző élet-halál ura volt a csapatnál. A Fradinál Dalnoki Jenő, a Vasasban Illovszky Rudolf, apa meg Újpesten. Persze ott voltak az elnökök; Hólya István, akit apám gond nélkül vágott ki az öltözőből. Ezt akkor gond nélkül megtehette. Majd hétfőn bemegyek magához, akkor én állok a szőnyeg szélén – mindig ezt mondta neki. El tudja ezt ma képzelni? Aligha.

2007-ben a magyar újságírók az év edzőjének választották meg. Abban az évben vertük meg a világbajnok olasz válogatottat a Puskás Arénában, akkor ön volt a szövetségi kapitány. De azok után, hogy az MLSZ 2008-ban leváltotta, és a helyére a holland Erwin Koemant hozta, már egyetlen nagycsapatnál sem dolgozhatott. Miért történt mindez?

Mert az NB I-ben mi már nem kellünk, az NB II-ben meg nekem nincs igazán kedvem dolgozni. Voltam ott eleget, láttam, mi történik, az nem egy olyan edzőnek való, aki a munkában és a szép futballban hisz. 2007 után csak a régi vágású, mozdíthatatlan edzők maradtak meg, mint Garami József az MTK-nál, a Herczeg Bandi Debrecenben, vagy Csank János. A többiek – én is – fokozatosan szorultak a háttérbe. De ha azt mondja nekem 2007-ben, hogy ez történik velem, aligha hiszem el. Az olaszok elleni győzelem – legyen az csak egy barátságos meccs – örök élmény marad. A Sport tévében van egy kommentátor, aki ha meglát, a mai napig ehhez gratulál. Lehet ezen gúnyolódni, de azóta a magyar válogatott nem nyert meccset az aktuális világbajnok ellen. De azt is be kell ismerni, hogy az olaszok augusztusban nem csúcsformában jöttek Budapestre. Úgy gondolták, hogy rúgnak egy gólt, aztán annyi. Csak azzal nem számoltak, hogy a csapat és én is extra motivációval rendelkeztünk. Akkor már sokat kommentáltam a tévében az olasz meccseket, ismertem az ellenfél összes játékosát.

Tehát amikor megtudta, hogy az MLSZ lekötötte ezt a meccset, a levegőbe csapott és felordított örömében?

Dehogy is. Az első gondolatom az volt, hogy úgyis kikapunk. De ahogy közeledett a meccs, megváltozott bennem minden.Szerencsénk is volt, persze. De véletlenül nem lehet 3-1-re legyőzni az olaszokat – még egy barátságos összecsapáson sem. Akkor éreztem azt, hogy olyan a csapat, amilyennek lennie kell. Arra már biztos kevesebben emlékeznek, hogy az olaszok legyőzése előtt mi történt 2007 júniusában. A görögökkel és a norvégokkal játszottunk Eb-selejtezőt, és a két meccsen hatot kaptunk.

2007 végén az MLSZ határozatlan időre módosította a szövetségi kapitányi szerződését. Majd 2008 tavaszán már a holland Erwin Koeman volt a válogatott vezetője. Átverték a palánkon?

Nem. Az történt, hogy határozatlan idejű lett a szerződésem, de ez nem jelentett semmit, mert ilyet általában azzal kötnek, akit aztán ki akarnak rúgni. Az én esetemben erről nem volt szó, de az igaz, hogy Kisteleki István MLSZ-elnökkel abban egyeztem meg, hogy addig maradok kapitány, amíg nem találnak egy külföldi szakembert. Az olasz meccs után volt még egy nagyon jó szériánk. Legyőztük a bosnyákokat, idegenben a lengyeleket, és Málta ellen is nyertünk. A törökök elleni mérkőzést elcsalták; mindenki emlékszik, mi történt ott Gera Zoltánnal, aki ellen a tizenhatoson belül szabálytalankodtak, a skót bíró azonban tizenegyes helyett Gerát állította ki. Majd jött a Moldova elleni kisinyovi meccs, amelyet 3-0-ra elvesztettünk – ez tényleg borzalmas produkció volt. Aztán Erwin Koeman lett a kapitány, de ez engem nem zavart. Ugyanis volt egy ígéretem, hogy a londoni olimpiára készülő utánpótlás-válogatottat vezethetem. S ez a feladat nagyon tetszett. Már csak azért is, mert engem már akkor szinte mindenki az Újpesttel azonosított, s ez nem vált a javamra, miként az sem, hogy a Sport 1-ben rendszeresen szakértettem.

Az utóbbi miért volt baj?
Nem emlékszik a debreceni tulajdonos, Szima Gábor nyilatkozatára? Nem? Ő mondta azt, hogy két edző közül választanak, az egyik jelölt a Várhidi, de én biztosan soha nem leszek edzője a DVSC-nek, mert rosszat mondtam róluk a tévében. Nekem a tévézés az edzői karrieremet tönkretette. De ezzel sincs bajom. Abban az időben hetente telefonált a tévébe több klubtulajdonos, hogy mit képzelünk. Ott mindenki hibás volt, a Nyilasi Tibi, a Puhl Sanyi, a Zombori, a Várhidi. Valamennyien kegyvesztettek lettünk a tulajdonosok szemében.

De önök semmiben sem hibáztak soha? A magyar edzők?
Abban hibáztunk, hogy a mi működésünk idején a magyar foci a mélyponton volt. Amikor a válogatottat átvettem, a 76. helyen voltunk a világranglistán. El tudja ezt ma képzelni? A magyar válogatott most már nem fog a 76. helyre visszaesni. Most legalább van egy olyan nemzeti csapatunk, amely képes stabilabban szerepelni. Rájöttünk arra, hogy nem a múltból kell élni. Ha az én időmben a magyar válogatott szenvedve, rossz játékkal nyert, már mindenki hülye volt. Holott akkor is be kellett volna látni, hogy ennyit tudunk. Dárdai Pali kapitánysága alatt fordult elő először, hogy elfogadták azt, hogy szarul játszott a nemzeti csapat, de nyert. Ilyen volt a finnek elleni két Eb-selejtező. Ez akkor nagy lökést adott a csapatnak, meg az edzőknek is. A stadionban a 10. percben a negyedik labdaeladás után nem a k…va gyenge zúgott, hanem biztatták a csapatot.

Ez így van a mai napig, pedig most is eladjuk a labdákat. Ugyanakkor az albánok elleni vereség után megint előjött, hogy mennyire tévhitben élünk. Hogy akkor sem voltunk annyival jobbak, amikor a nyári Eb-n döntetlent játszottunk a németekkel és a franciákkal, és most sem vagyunk annyival rosszabbak, hogy kikapunk Albániában. Mi sosem tudunk reálisak lenni. Vagy nyersz mindenki ellen, s akkor te vagy a legjobb a világon, vagy olyan rosszak vagyunk, hogy hamarosan Andorra is újra lever bennünket. Egyik sem igaz.

Az mennyire zavarja, hogy amikor ön az edzői pályájának csúcsán volt, tényleg a szegényház jellemezte a magyar futballt. Most meg, amikor a sportág anyagi lehetőségei tényleg sokkal jobbak, már nem jut önnek érdemi feladat.

Néha zavar, nem tagadom. Nem is az anyagiak érdekelnek, hanem abba gondolok bele, hogy a maiakhoz képest micsoda amatőr körülmények között dolgoztunk a válogatottal. A tatai edzőtábortól a játékosok megőrültek, szinte könyörögtek, hogy ne menjünk oda. A Margitszigeten a normál szállóvendégek ugyanott ettek, ahol mi. Sosem felejtem el, amikor 2007 júniusában éjfél körül egy normál menetrend szerinti járattal érkeztünk meg Oslóba. Valahogy bevergődtünk a hotelbe, végre vacsora, erre a Hajnal Tomi elé vágott két norvég nyugdíjas, hogy akkor most ők szednek a levesből. A Gera Zoli nagyon kiborult, annyira begörcsölt szerencsétlen az átszállásos repülőúton. Krétán játszottunk a görögökkel, onnan hazarepültünk, a Fradi-pályán edzettünk, majd repültünk tovább. Hol volt még ekkor Telki, meg az edzőközpont, meg a különrepülők. A Telki edzőközpont alapkőletételénél még ott voltam, de edzést ott már én sosem tartottam. Egyszer a Pécs csapatával aludtam ott egy éjszakát, meg volt ott még egy edzőkonferencia, amire beültem.

Az elhíresült Alex Ferguson-féle, amin egy magyar edző sem kérdezett?

Nem, az a Belvárosban volt (nevet.) Ez is egy annyira jellemző történet, mert a mai napig ezt vetik a szemünkre, hogy nem kérdeztünk. De azt senki sem mondja el, mi történt ott valójában. Mert valójában kérdeztünk. Egyet. Az elsőt Bicskei Berci tette fel, azt kérte Fergusontól, hogy mondja el, ő hogyan építi fel a Manchester United egyhetes munkáját meccstől meccsig. Ferguson erre közölte, hogy erre a kérdésre nem válaszol, mert ez belső ügy. Megfagyott a levegő. S utána már valóban nem kérdezett senki semmit. Mit kellett volna? Hogy milyen bort vagy whiskyt iszik? Hiszen Bicskei pont azért tette fel ezt a kérdést, hogy Ferguson válaszára kapcsolódva tovább lehessen kérdezni. Ezek után mit lehetett volna még tenni? Úgy látszik a Manchester akkori egyhetes ciklusa az atomtitok kategóriája volt.

Mindig úgy érezte, hogy a játékosai, akikben feltétlenül megbízott, kiálltak ön mellett?
Ez a kérdés sosem foglalkoztatott. Engem mindig a pályára kitett produktum érdekelt.

Másképp kérdezem: utólag visszanézve volt olyan, hogy a játékosai tudatosan kiszúrtak önnel?
Hát persze, a 0-8-as bundameccs a szerb utánpótlás-válogatott ellen ilyen volt. Nekem az a meccs a karrierembe került. A bundáról nem tudtam. Anno bent voltam a rendőrségen, kihallgattak. Elmondtam mindent, amiről információm volt. A kihallgatás végén megkérdeztem a rendőrt, hogy mit tudnak. Elővett egy nagy dossziét, hogy ennyi anyaguk van. A rendőrség mindent tudott, én semmit. Az a vicc az egészben, hogy ezen a meccsen nem is nekem kellett volna a kispadon ülni, mert nem én voltam az edzője annak a csapatnak. Szerintem ez egy előre megtervezett dolog volt, ki akartak csinálni. Akkor már Erwin Koeman volt a szövetségi kapitány, nem tetszett neki, hogy én is ott vagyok az MLSZ-ben, zavarhatta őt, hogy az elődje ott ül a nyakán. Hiszen ő is tudta, hogy nem azért váltottak le, mert annyira gyenge edző voltam, hanem azért, mert ő jött. Az is egy csodás történet volt, hogy azon a napon mondták meg, hogy már nem vagyok kapitány, amikor az MLSZ Koemant bemutatta az újságíróknak. De tudtam, hogy ez be fog következni, csak talán elegánsabb lett volna, ha legalább az előző nap szólnak. Mindegy, mert ott lett volna nekem az olimpiai válogatott. De vissza a 0-8-hoz. 2007 decemberében az MLSZ leváltotta az U21-es csapat éléről Róth Antalt, majd kilenc hónapig senki sem szólt ahhoz a csapathoz. Nem sokkal a szerbek elleni meccs előtt közölte velem Kisteleki István, hogy akkor a két U21-es Eb-selejtezőt is nekem kell csinálnom. Úgy, hogy nem is találkoztam ezzel a csapattal. Így jutottunk el a 0-8-ig. Annyit mondhatok, abban a keretben volt olyan játékos, aki azt morogta az orra alatt, hogyha az MLSZ kilenc hónapig nem foglalkozott velünk, akkor mi is így állunk majd az egészhez.

Azóta volt valaki abból a csapatból, aki elnézést kért öntől?
Voltak olyanok. Meg voltak olyanok is, akik megláttak, és elindultak az ellenkező irányba. Nehogy a szemembe kelljen nézniük.

Ma is elvállalná a sporttévés felkérést?
Persze, hiszen hétről hétre arról beszélhettünk, amihez értettünk, amit szerettünk.

Pedig mennyit gúnyolták a mágnestábla miatt…
Hajaj, s ha tudnák, hogy az sem az én ötletem volt. Az egyik szerkesztő találta ki, aztán mondta, hogy ez a szerep nekem jól állna. Az emberek szerették, de a kommentelők a mai napig előveszik ezt. Amikor edzőként dolgoztam, a lelátóról ordibáltak, hogy a mágnestáblánál mutassam meg. De már nincsenek ilyen vágyaim.

Szöveg és forrás: Lantos Gábor, Origo