Pusztán az éremkollekciójával a sportág óriásai között lenne a helye, „Tonó” azonban nemcsak játéktudásával, hanem különcségével, egyéniségével is meghódította a vízilabda világát. Néhány hete a „Pólósok pólósa” lett, majd nem sokkal beszélgetésünk után a Nemzet Sportolói is beválasztották maguk közé. Az augusztus elején 68. születésnapját ünneplő dr. Faragó Tamással az Aqua Sportközpontban beszélgettünk.

– Minek köszönhetjük a látogatását?
– Annak, hogy meghívtatok – nevet az olimpiai arany-, ezüst- és bronzérmes, világbajnok élő legenda. – Elsősorban azért jöttem, hogy népszerűsítsem a vízilabdát. A filozófiám, hogy a rendszeresség lényegesen hatékonyabb a módszerességnél, így ha rá tudjuk venni a gyerekeket, hogy lejöjjenek az uszodába, az már egy jó kiindulópont, akkor lehet majd fejlődni is. A mi időnkben ez volt a „bab-elmélet”, ami azt jelenti, hogy minél tovább ázik a vízben a bab, annál puhább, annál jobb lesz. Szerencsére Győrben nem csak áznak a fiatalok, hiszen a nagyszerű létesítmények és a kiváló szakemberek is segítik őket, hogy képzettebbek legyenek.

– Olyanok, akik felnőhetnek a korábbi nagy generációk csillagaihoz, például a minden idők legjobb hazai játékosának választott Faragó Tamáshoz?
– Reméljük, hogy így lesz. Én a magyar vízilabda terméke vagyok, nagyon jó edzőim voltak, és remek csapattársaim, ez elengedhetetlen a sikeres pályafutáshoz. Korábban a világ valaha volt legjobbja, és most a „Pólósok pólósa” elismerést is a szakma adta, így büszke vagyok rá. Kilenc olimpiát nyerni egy csapatsportágban csak úgy tud egy ország, ha ott klasszisok sora nő fel. Nálunk az új generáció legalább annyira tehetséges, mint az azt megelőző.

– A sztárok közül mégis miért éppen önre figyelt a világ?
– Játékosként a minőséget adtam, másrészt a személyiségem is szimpatikus volt az embereknek. A megjelenés, az ellenálló, lázadó magatartás, a sajátos véleményformálás mind rátett erre még egy lapáttal. Ha bármikor bármilyen hatalom megkeresett, be akart keríteni, nem járt sikerrel, hiába ígért fűt-fát. Én az egész magyar nemzetet, a határon túliakat is képviseltem, és ezt látták, érezték az emberek.

– Az imidzsépítés tudatos volt, vagy egyszerűen csak így alakult?
– Persze, volt benne tudatosság. Ennek a kulturált formája az, hogy először megteremtem a nagy vízilabdázót, a győztest, és utána kitalálom a körítést. Ha esetleg addig nem ismertek fel, akkor megjegyezzenek, a hosszú hajról, a rövidnadrágról, arról, hogy mezítláb jártam, fülbevalóm volt. A szocializmusban nem szerették a különcöket, az ilyesmi nem volt átlagos, többször szóltak, hogy ezt a viselkedést fejezzem be.

– Tizenkilenc évesen hangot adott annak is, hogy az 1972-es olimpián a magyar válogatott nem nyerhetett.
– Nagyon bántott a dolog. Úgy lettünk olimpiai másodikok Münchenben, hogy az oroszok nyerték az aranyat, egy román bíró, Marculescu vezette a meccset, de ebbe nem akarok belemenni, rég volt. A következő olimpián kellett bebizonyítani, hogy ha minden összeesküszik ellened, akkor sokkal jobbnak kell lenned az ellenfélnél ahhoz, hogy egyetlen góllal nyerj. Azt hiszem, az igazság pillanata volt, amikor olimpiai bajnokok lettünk Montrealban.

– A vízilabdázók közül sokan bebizonyították, hogy a tanulás jól megfér az élsport mellett, és hogy az ember érdeklődése ne szűküljön be csak a sport világára. Ez miért alakult így, és jellemző-e ez a maiakra?
–A sznobizmus a válasz, ami az uszodában abban az időben létezett. Ha fizikai adottságtól függetlenül valaki szellemileg nem ütötte meg a szintet, azt kiközösítették. Divat volt olvasni, kultusz- vagy kultúrfilmeket nézni, divat volt egyetemre járni, azt elvégezni és doktorálni. Most nem így van, nem olyan fontosak ezek az értékek. Az egyetemi vizsgánál soha sem tud az ember úgy felkészülni, hogy ne buktassák meg, de az megtanít nyerni, megoldani egy olyan helyzetet, amelyet teljesíteni kell, bármi áron. Hogy hogyan? Tanultál, puskáztál, könyörögtél, siránkoztál? Teljesen mindegy, a lényeg, hogy nyertél. Talán visszatalálnak erre az útra a fiatalok.