A futballszurkolók mindig is szerették a vagányokat, azokat, akik klasszisok, egyben csibészek is voltak a pályán, és nem akartak kimaradni semmi jóból a stadionon kívül sem. Hajszán Gyula, „a világ ura” ilyen volt. Nevét a Verebes-korszak idején ismerte meg az ország. A legendás balszélsővel sztorizgattunk.

„A Mágus teljesen más stílust képviselt, mint az előző edző, Kovács Imre bácsi. Sokkal lazább volt, mindenkivel úgy beszélt, mint a legjobb haverjával. Voltak páran, akik a rangsor elején álltak, ők tegezhették is. Amikor először lépett az öltözőbe, fetűrt ujjú ingben, rövidnadrágban, klumpa-zokni kombóban, és cigivel a szájában, az első mondata az volt: „Remélem, tudjátok, hogy nincs nálatok jobb csapat”. Előtte hülyére vertek bennünket mindenhol, ritka volt, hogy meccset nyertünk, így aztán csak néztünk, hogy milyen bolondot hoztak a nyakunkra” – mesél a zöld-fehér klub történetének egyik legjobb csatára, Hajszán Gyula Verebes József belépőjéről.

A játékosok többsége ekkor még nem gondolta, hogy az ETO legsikeresebb időszaka kezdődik. Köszönhetően annak is, hogy a focistái tűzbe mentek volna edzőjükért. „Maximálisan játékospárti volt, nem szerette a kötelező dolgokat, főleg, aminek semmi értelmét nem látta. Központilag elrendelték, hogy az első alapozó edzés előtt Cooper-tesztet kellett futni a magyar focistáknak. Félrehívott bennünket: „gyerekek, ezt valami hülye találta ki, nem most kell megszakadni, kényelmesen fussatok, vágjátok le a kört, én majd szóval tartom a felügyelőket, aztán beírom mindenkinek, hogy megfelelt.” Persze, ha kellett, kemény volt, mi pedig vakon bíztunk benne.”

A Mágusról az terjedt el, hogy a fizikai és taktikai felkészítés mellett remek pedagógus volt, és úgy tudta motiválni a játékosait, mint senki más az akkori edzők közül. Hajszán egyszer kételkedett Verebes tervében, amikor a saját testi épségével játszott, de kiderült, a Mesternek volt igaza.

„1982 áprilisában az Üllői úton a Fradi elleni meccsnek óriási tétje volt, ha nyerünk, bajnokok vagyunk. Pokoli hangulat várt minket a stadionban, a szakadó esőben. Verebes azzal küldött ki bennünket, hogy „mutassátok meg ennek a harmincezer birkának, mi a foci”. A játékoskijárónál félrehúzott, és kérte, hogy idegesítsem fel már a kezdés előtt a védőmet, amennyire csak tudom, repkedtek is a válogatott szitkozódások. „Ha az első cselednél a fenekére ül, nyert ügyed van”, mondta halálos nyugalommal. A Fradi hírhedten kemény hátvédje, Jancsika Károly feladata volt, hogy engem kivegyen a játékból, de így is hiába mondtam Verebesnek, hogy el se kezdődik a meccs, eltöri kezem-lábam. Jó tíz percig labdába se értem, annyira féltem. Aztán egy passznál nagy lendülettel jött, én átléptem a labdát, ő pedig elcsúszott a semmibe. Ettől kezdve óvatos volt, én hergeltem, idegesebb lett, a végén nyertünk 4–3-ra. Én lőttem egy gólt, adtam egy gólpasszt, és bekerültem a forduló válogatottjába.”

Hajszánnak pályafutása alatt voltak olyan edzői is, akikkel nem szeretett együtt dolgozni, közéjük tartozott Haász Sándor, akinek leginkább furcsa nyilatkozataira emlékeznek az ETO drukkerei. „Sanyi bácsi extrém eset volt. Előfordult nála kapura lövés labda nélkül, húzódásokkal tarkítva. Meccset akkor nyertünk, amikor elmondta a taktikai utasításait, kiment, mi a legfiatalabbat kiállítottuk a folyosóra, hogy figyelje, mikor jön vissza. Addig megbeszéltük, hogy tökéletesen az ellenkezőjét csináljuk annak, amit követelt. Védekezni akart, mi támadni, és itthon simán elvertük 4–1-re a Honvédot. Utána azt nyilatkozta, hogy a csapata az első szótól az utolsóig betartotta a taktikai utasításait, és szenzációs győzelmet aratott.”

Hajszán harminchét alkalommal játszott a magyar válogatottban, az 1986-os mexikói világbajnokságon azonban egyszer sem léphetett pályára. Ennek, úgy érzi, megvolt az oka. „Turbék Istvánnal együtt lejárt a szerződésünk, és annyi volt a kérésünk a hosszabbításhoz, hogy ne több pénzt, hanem lakást adjanak, erre azonban nemet mondtak. Közben megkeresett bennünket a Honvéd, persze nem akartunk elmenni, de jól jött az érdeklődésük, hogy az ETO-nál lépjenek lakásügyben. Komora Imre, a fővárosiak vezetője eljött Győrbe, mi az ÁFOR-kúthoz szerveztük a találkát, hogy tudjon róla a városban, akinek tudnia kell. Komora kirakta a diplomatatáskát az asztalra, tele volt pénzzel, de mondtuk, nekünk lakás kellene. Végül nem írtunk alá, amit ő zokon vett, mert mindenkinek beharangozta, hogy a Honvéd játékosai leszünk. Aztán hogy-hogy nem, Mexikóban egy percet sem játszottam és a vb után mehettem katonának.”

A világbajnokságra nagy reményekkel utazott a magyar csapat, azonban kudarc lett a vége. A csapat a szovjetek elleni hatgólos vereség ellenére is továbbjuthatott volna, ha eggyel jobb a gólaránya a csoportmeccsek alatt. „A franciák ellen találnunk kellett volna egy gólt. Ők már továbbmentek, nem hajtottak, én cserére várva melegítettem, és egyszer csak szóltak, hogy üljek vissza a padra, Bognár Gyuri megy be. Hogy mi történt, azt én is csak Mezey Györgytől tudtam meg a repülőn. Buda István államtitkár üzent a páholyból, hogy Hajszán nem léphet pályára.”

A kiesés után évekig gyártották a szurkolók a különböző összeesküvés-elméleteket arról, hogy Irapuatóban mi történt. „Túledzettek bennünket. A mexikói tévék egész nap a csapatokkal foglalkoztak. A felvételeken láttuk, hogy a franciák este kilenckor alsógatyában dekázgatnak, kapura rúgnak, egyébként meg óvják őket a naptól is. Minket teljesen elzártak a külvilágtól, délelőtt tizenegykor edzettünk a tűző napon, egy gramm felesleg nem volt rajtunk, nem volt tartalék. Beckenbauer is figyelmeztette a stábot, hogy ez így sok lesz. A Szovjetunió elleni meccsen a kispadról azt láttam, mintha a társaimat a pályán valaki húzta volna vissza a mezüknél fogva. Semmi erőnk nem volt.”

Az ötvenes évek Aranycsapatának tagjai sokszor meséltek arról, hogy az állam elnézte nekik a csempészést, ezzel kereshettek plusz pénzt. A külföldi utakról hozták a nyugati árut, és itthon eladták. Ez, egy kicsit másként, még a nyolcvanas években is működött a sportolók között. „Sok edzőmecset játszottunk Ausztriában, ahova akkoriban nem volt könnyű átjutni. Az egyik csapattársam egy ismerőse butikjába hozott vagy ezer darab üres körömlakkos üveget, amit aztán a boltban feltöltöttek, és eladták mint Givenchy-t, de tízezresével hoztuk a Donald rágót is. Az orosz pezsgőt itthon megvettük kartonszámra, telepakoltuk a busz alját, és schillingért árultuk. Amíg mi játszottuk a barátságos meccset, a busz oldala fel volt hajtva, kiírtuk, hogy „Russischer sec”, két tartalék és a buszsofőr árulták. Verebes a lelkükre kötötte, hogy addig nem jöhettek el onnan, amíg az összeset el nem adták. Ötven-hatvan kartonnal elment egy meccs alatt.”

Az élet persze nem csak a fociról szólt, a fiúk tudtak mulatni is, ám mindennek megvolt a helye és az ideje. „Csak meccs után mentünk bele jobban az éjszakába, és akkor sem volt senki hülye. Kedden a Betérőbe ültünk be, mert ott olyan pincepörkölt volt, hogy valami álom, meleg kenyérrel kitunkolva, négy-öt kisfröccsel. Csütörtökön a Kartács volt a soros, a gyúrónk Orosz „Fater” kedvenc helye, ahol füstölt csánk várt ránk, ettünk-ittunk, de tízkor már otthon voltunk. Meccsek után a Motor Presszó lett a szokásos állomás a vagongyárnál, ott most benzinkút van. Sokszor rendőri kísérettel mentünk innen a Jerevánba, ahonnan aztán hazataxiztunk. Amikor a kilencvenes évek elején visszajöttem Győrbe, a Sopron ellen nyertünk tavasszal 1–0-ra, ünnepeltünk, és egy kicsit ott ragadtunk a Pálffy pincéjében. Szép időben mentünk le, mire feljöttünk, harminccentis hó esett, jót nevettünk, hogy így elment az idő. Elment, de szép volt.”

Az az idő nem múlt el csak úgy, Győrben minden ETO-szurkoló emlékszik rá, vagy hallott róla. A legtöbben még hiszünk is benne, hogy jön újra valami hasonló.