Szabó Ottó neve összeforrt a Rába ETO-éval. 350 bajnoki mérkőzés és 69 gól fűződik a győri csatár nevéhez 1974 és 1990 között. A legendás labdarúgóval az adyvárosi Barátság parkban találkoztunk egy kis múltidézésre.

Szülei kétkezi munkások voltak, édesanyja, Bori néni a kekszgyárban, majd a Budalakkban dolgozott, édesapja a vagongyárban kereste a kenyérre valót. Később nyugdíjasként Jenci bácsi a park előtti tízemeletes tömbház alagsorában cipészkedett saját maga és a környékbeliek örömére.

„Rengeteget dolgoztak, hogy mindennap kerüljön étel az asztalra és legyen tiszta ruhánk. A Bercsényi ligetben laktunk egy komfort nélküli, egyszobás lakásban a nővéremmel és a szüleimmel. Később onnét költöztünk Adyvárosba, a Felszabadulás (ma Szigethy Attila) útra, ami nekünk akkor olyan volt, mint a Rózsadomb. Kiskoromban Újvárosban mi, gyerekek egymástól tanultunk meg mindent, biciklizni, úszni, korcsolyázni, fára mászni, horgászni. S természetesen minden fiú reggeltől estig állandóan focizott. Ráadásul közvetlenül a Győri Dózsa-pálya mellett laktunk, csak átugrottunk a kerítésen és máris a pályán rúghattuk a labdát.”

Annak ellenére, hogy a családban senki sem sportolt, a szülők nem ellenezték a futballt, de az érettségihez ragaszkodtak. Ottó becsületesen elvégezte a középiskolát, és a Pattantyúsban tett záróvizsga után már semmi nem állhatott az útjában. Addigra a Dózsában már végigjárta a korosztályos csapatokat, és 1974-ben megérkezett a Rába ETO-ba, ahol tulajdonképpen egész aktív életét töltötte. Tizenhat évig volt a csapat játékosa, majd edzőként folytatta pályafutását. Három évvel ezelőtt ment nyugdíjba.

Feleségével 1978 óta alkotnak egy párt. Fiúgyermekük és tizenkét éves unokájuk aranyozza be napjaikat.

Nagy idők tanúja és aktív résztvevője volt, hiszen a Rába ETO-val az 1981/82-es és 1982/83-as szezonban kétszeres magyar bajnok, 1979-ben Magyar Kupa-győztes lett.

Ottó emlékeiben ma is élénken él ez a kupagyőzelem. A Fradi ellen játszottak a Népstadionban és az abszolút esélytelenségből indulva mégis megnyerték a meccset, melynek egyetlen gólját ő rúgta.

Utána kezdődött a Verebes József nevéhez fűződő aranykor. Azt mondja, ezért az öt évért volt érdemes annyit dolgozni, edzeni hóban-fagyban, hőségben. Olyan csodálatos időszakot élhettek át, amelynek minden percét élvezték játékostársaival. A felejthetetlen Mágus irányításával fantasztikus közönség előtt játszottak. A nézők száma egy-két hónap alatt néhány ezerről tizenötezerre nőtt, a rangadókon pedig harmincezren drukkoltak kedvenceiknek.

Más világ volt, a focisták sokkal közvetlenebb kapcsolatban álltak a szurkolókkal. Ha utcán, vendéglátóhelyen vagy bárhol találkoztak, szívesen válaszolgattak a kérdésekre, jókat beszélgettek.

Szabó Ottó sosem hagyta el szülővárosát. Többször hívták más klubhoz, de ő itt maradt.

„Minden Győrhöz kötött, a szülők, a család, a barátok, az ismerősök. Annyi szeretetet kaptam a várostól és az emberektől, itt akartam leélni az életemet. És sosem bántam meg.”