Győr Sportjáért díjjal tüntették ki Bartalis Józsefet, akinek neve fogalom a magyar és a román jégkorongsportban. 1996-ban új alapokra helyezte a győri jégsportot, majd több ezer óvodással és iskolással szerettette meg a korcsolyázás és a mozgás örömét.

Mikor volt a lábán először korcsolya?

Úgy öt-hat éves koromban. Erdélyből, Gyergyószárhegyről származom, és arrafelé igencsak hosszú és kemény a tél. Amikor a patakban befagyott a víz, már szereltük is fel a bakancsunkra a kulcsos korcsolyát, és a patakárokban tanultunk meg korizni. Mellette az iskolában telente fapalánkos pályákon játszottunk. Ettől persze egy idő után a bakancsunk tönkrement, amiért otthon nem kaptunk dicséretet. 18 éves koromban szerződtetett az ország egyik legjobb klubja, a Csíkszereda SC, ott kezdődött a profi pályafutásom.

Száznegyvenszeres román válogatott, de bajnokságot egyszer sem nyert, ennek mi a története?

A román jégkorong a hetvenes évek végére a csúcsra ért, a válogatott a világ elitjében, az A-csoportban szerepelt. Három meghatározó csapat volt: a Dinamo a belügyhöz, a Steaua a honvédséghez tartozott. Mi Csíkszeredában színmagyar csapat voltunk, az összes játékos és a szakmai stáb is magyarokból állt, ezért a Ceausescu-korszakban mindig kitaláltak valamit, hogy ne nyerhessük meg a bajnokságot. Így lettem hatszoros román bajnoki ezüstérmes.

Nem lehetett egyszerű…

Nem volt az. Egyszer megtörtént, hogy amikor egymás után a Dinamótól, a Steauától és a Galactól is kikaptunk, bányamunkára vittek minket. A Szereda válogatott játékosaként ugyanis hivatalosan Balánbányán dolgoztunk, az én beosztásom például papíron föld alatti bányászlakatos volt. Szóval, amikor három egymást követő meccsen is veszítettünk, egy héten át hajnali négykor mi is mehettünk ki a buszhoz, ami a munkásokat Balánbányára szállította. Odaértünk, be kellett öltöznünk, levittek a tárnákba, majd alaposan megismertették velünk a bányajáratokat és néhány bányarobbantást is közelről megmutattak. Utána persze már sokkal jobban siklott a kori.

Hogy került Győrbe?

A romániai forradalom idején, 1990-ben jöttünk át Magyarországra, előbb az Alba Volán játékosa voltam, majd 1996-ban Győrbe hívtak. Az első évek egyáltalán nem voltak egyszerűek, mellékállást kellett vállalnom, volt, hogy én fizettem be a villanyszámlát, de mára az ország egyik legmodernebb és legszebb jégcsarnoka van a városban. Évente sok ezer győri jár hozzánk korizni és az ETO HC-nél az utánpótlás korosztálytól egészen felnőttekig vannak jégkorongcsapataink.

Mire a legbüszkébb?

A családomra: a feleségemre, Évára és a két fiamra, Istvánra és Balázsra, akik szintén jégkoronggal foglalkoznak: Balázs edző, Isti pedig a magyar válogatott tagja. 63 éves vagyok, van már egy unokám, és olykor még ma is jégre állok és játszok, és amíg az erőm engedi, ezzel szeretnék foglalkozni. A Győr Sportjáért díjjal nagyon megleptek, mindenkinek köszönöm, aki gondolt rám!