Tavaly írtam egy cikket a gyorplusz.hu hasábjaira, „Csodát tenni megy a válogatott” címmel. Akkor Németországba utazott a csapat, ott végül csak pár percen múlt a csoda. És bár utána 2021 felemás érzésekkel zárult (Albánia, ugye…), 2022 olyan évet hozott a fociban, amire senki nem számított.

A rendkívüli meglepetésnek számító Nemzetek Ligája-feljutás első ránézésre igazi horrorcsoportba juttatta a válogatottat, de sem a szakmai, sem a sportolói oldal nem rettent meg; bravúros eredmények és emlékezetes pillanatok követték egymást meccsről meccsre. És bár hétfőn este az olaszok jobbnak bizonyultak, a magyar fociválogatott úgy kapott ki, hogy emelt fővel búcsúztathatta Szalai Ádámot, az utóbbi évek talán legmeghatározóbb játékosát a válogatottban.

A meccs másnapján olvastam a híroldalakat, „elmaradt csodáról” írt az egyik. Nincs tíz éve, hogy Máltán remegő lábakkal futott ki a pályára a nemzeti 11, most pedig nagycsapatként tudunk viselkedni (még nem vagyunk közöttük, ezt szögezzük le!). Jó érzés magyar szurkolónak lenni, és visszagondolva néhány elképesztő időszakra néhány elképesztő kapitány alatt, a mostani csapatunk igazi csoda.

Közös csodánk, ami időről időre feledtet mindent, munkahely, válság, bánat eltűnik arra a 90 percre. Ugyanazt a felemelő érzést adja mindenkinek a stadion lelátóján állva, miközben 60 ezer torokból zúdul fel: „Hajrá, magyarok!”