"Egy ember nyerhet egy-egy meccset, de bajnokságot csak az igazi csapatok tudnak."

„Görbicz Anita egyszeri és megismételhetetlen, a sportág zsenije, akihez foghatóval sem előtte, sem azóta nem találkoztam” – mondta róla nevelőedzője, Róth Kálmán.

„Anita nem egy jó játékos, ő maga a kézilabda” – nyilatkozta néhány éve a válogatott első számú irányítója, korábbi klubtársa, Kovacsics Anikó.

„Legenda és példakép” – foglalta össze a lényeget dr. Bartha Csaba, az ETO elnöke. Oldalakon keresztül sorolhatnánk a hasonló véleményeket, jelzőket, amiket Görbicz Anitával kapcsolatban kimondtak, leírtak. Ezeket vitatni sem lehet. Amellett, hogy a kézilabdázás valaha volt egyik legjobbja, világbajnoki ezüst- és bronzérmes, kétszeres olimpikon, ötszörös Bajnokok Ligája-győztes, igazi győri. Csodálatos karrierje itt indult és teljesedett ki. A város márciusban díszpolgári címet adományozott Görbicz Anitának.

A díszpolgári cím nem egy pályán kiharcolt siker, hanem egy hatalmas erkölcsi elismerés, amellyel Győr tiszteletét és háláját fejezi ki. Mit jelent ez önnek?

Amikor meghallottam a hírt, nem hittem el. Mondtam is, én biztos, hogy nem kaphatom, mert már korábban a 2013-ban Bajnokok Ligáját nyert csapattal megkaptuk ezt a címet. Aztán világossá vált, hogy most személyesen engem jelöltek, és hatalmas büszkeséggel töltött el. A városom legmagasabb elismerésével tiszteltek meg. Utánanéztem, hogy olyan elődök nyomdokaiba léptem, mint Palotai Károly, Hidegkuti Nándor, Kammerer Zoltán, Kadler Gusztáv, Verebes József, Csay Renáta, vagy éppen egykori klubelnököm, Vanyus Attila. A sportéletből korábban őket választották díszpolgárrá. Nem akármilyen névsor. Szeretném kifejezni hálámat a klubomnak és mindenkori csapattársaimnak, mert közhelynek hangzik, de egy kézilabdázó sem lehet önmaga sztár, kell egy csapat, akikkel elérhetőek a szép sikerek.

Vannak sportolók, akiknek a klubhűség nem csak egy üres szó, ilyen Totti, Maldini, Xavi, ha a focit nézzük, a kézilabdában pedig Görbicz Anita. Ezt így alakult, vagy így alakította?

Voltak lehetőségeim, én is szerződhettem volna külföldre, és kerestek meg Magyarországról is, de végül mindig Győrben maradtam, mert úgy éreztem, garantált a folyamatos fejlődés. Ma is azt mondom, hogy jól döntöttem, nem is változtatnék.

Az ETO a második családom, Győr pedig az én városom.

Sokszor mondta, hogy a kézilabdát Róth Kálmánnak köszönheti, aki pályafutása nagy részében meghatározó személy maradt.

Kálmán bá’ volt az, aki gyakorlatilag elindította a pályafutásom. Már akkor felfigyelt rám, amikor még betonon játszottunk az akkori Balázs-iskola udvarán, és folyamatosan rajtam tartotta a szemét. Még a csibészségeket is elnézte, mert nem voltam éppen mintagyerek. Az élet úgy hozta, hogy a felnőttcsapatban is edzőm volt éveken át, és a győri női kézilabda akkori aranykorszakának első sikereit is együtt, az ő irányításával értük el. Neki is köszönhetem, hogy ma az vagyok, aki. A labda szeretete egyébként már kiskoromban is látszott, szüleim mesélik gyakran, hogy állandóan ez a játék volt a kezemben. Bár Róth Kálmán – állítása szerint – focizni látott először. Bele sem gondolok, milyen lenne az életem kézilabda nélkül, elégedett vagyok azzal, ahogy alakult a sorsom, úgy érzem, sikerült Győrben maximálisan kiteljesednem mint sportoló. Jó helyen vagyok, és voltam is. Ma már anyaként is azt mondhatom, hogy ilyennek szeretem az életem.

Rengeteg klasszissal játszott együtt, kik voltak a legnagyobb hatással önre a pályafutása során?

Nehéz kiemelni bárkit is. Az biztos, hogy a már említett Róth Kálmán mellett a klub korábbi elnökét, Vanyus Attilát nem hagyhatom ki, ő alapozta meg a kilencvenes években a későbbi sikereket. Hornyák Ági az egyik legjobb barátnőm lett, de Pálinger Katival is öröm volt egy csapatban szerepelni. Érdekes, hogy Simona Gogirlával vagy éppen Aurelia Bradeanuval, ha találkozunk mostanában, ugyanolyan érzések fognak el, mint amikor együtt szerepeltünk, pedig az nem ma volt, hanem még a kétezres évek közepén. Ana Djokic is remek csapattárs volt, eleinte nehezen ment a játék, de „megtanultuk egymást” és onnantól kezdve jó párost alkottunk. Most ahogy belegondolok, szinte mindenkit ki lehetne emelni valamiért. Heidi Löke, Nycke Groot…
Estig sorolhatnám.

A sportban óriási a rivalizálás akár csapaton belül is, mindig mindenkivel jól kijött?

Azt gondolom, igen, habár erről érdemes lenne a többieket is megkérdezni. Főleg, hogy egy női öltöző sosem egy csendes, nyugodt hely. Győrben mindig is a csapatszellem volt a legfontosabb. Nem mondom, hogy összejárnak a csapattársak, de nagyon tudunk egymásért küzdeni, és mindenki képes az egyéni célokat alárendelni a csapat érdekének. Ezért is voltunk és vagyunk sikeresek, és pont ezért hiszem, hogy azok leszünk a jövőben is.

Minek köszönheti, hogy ilyen magasra jutott a kézilabdában? Az érezhető, hogy a sportág iránti alázata örök. Ilyen volt Görbicz Anita a 2001-es junior vb-n, és ilyen sokszoros BL-győztesként is.

Nehéz ezt megfogalmazni, de az alázat mellett kellett a kitartás is, mert voltak kemény pillanatok bőven, elég, ha a sérülésekre gondolok. Csapattársak nélkül nem ment volna.

Egy ember nyerhet egy-egy meccset, de bajnokságot csak az igazi csapatok tudnak. A sikert és a bukást sokszor nagyon kevés választja el egymástól.

Mi már csak tudjuk, hiszen rengeteg döntőt veszítettünk el, mielőtt az első nagy címet, a Bajnokok Ligája-elsőséget megszereztük az Audi ETO-val. A veszprémi siker örökké emlékezetes lesz, hiszen a születésnapomon nyertük meg a döntőt.

Maradt hiányérzete a pályafutása kapcsán?

A válogatottal elért olimpiai eredményeink egyeseknek talán csalódást jelentenek, ott akkor mi is úgy éltük meg, de mára kicsit máshogy látom. Nem szabad mindent csak negatívan nézni. Mi, magyarok sokszor csak a győzteseket emeljük ki, egy ezüstéremre vagy netán egy olimpiai pontszerző helyre csak legyintünk. Pedig óriási munka van egy ilyen szereplésben. Athénban 2004- ben nagyon jó csapatunk volt, egy csodacsapat, nem az volt nekünk megírva, hogy érem nélkül térjünk haza.

Elmondható, hogy Görbicz Anitának a családdal együtt kerek ez a világ?

Nagyon is. Ha minden „kerek”, akkor tud az ember maximális teljesítményt nyújtani. Ha a pályán kívül rendben vagy, az a pályán is látszik, és fordítva. Családcentrikus ember vagyok, rengeteget számított mindig is a szüleim és testvérem jelenléte, ha a magánéletben segítség kellett, ők itt voltak nekem, és így gyorsabban túltettem magam a problémákon. A sportoló, a kézilabdázó is ember, nekünk is lehet jobb-rosszabb napunk, nem vagyunk gépek. Sokan ezt manapság elfelejtik.

Nehéz napokat élünk. Hogyan próbálják átvészelni ezt az időszakot, ami teljesen ismeretlen mindenki számára?

Jól vagyok, hiszen a kisfiammal, Boldizsárral régen tudtunk ennyit együtt lenni, de természetesen hiányzik a kézilabda, a lányok, az edzések és a meccsek hangulata. Harminc éve ebben élek, és most egyik napról a másikra fenekestül felfordult az életünk. Nem csak a miénk, mindenkié, és ez a helyzet nem egyszerű senkinek sem. Ami a csapatot illeti, a BL-ben van egy alternatív dátum a Bukarest elleni meccsekre, illetve a FINAL4-ra is, a bajnokság pedig jelenleg szünetel. Lehet, hogy a legjobb lenne lezárni, de akkor nem ártana eredményt is hirdetni. Egy ideig kivárhat a szövetség, meglátjuk, hogyan alakul a vírushelyzet.

Bízom benne, hogy kontroll alatt lehet tartani a helyzetet, de ehhez mindenkinek felelősen kell cselekedni és betartani a hatóságok utasításait és ajánlásait. Például azt, hogy maradjunk otthon, ahogy most én is teszem.

Amellett, hogy otthon marad, cselekedett is, kiállt egy jó ügy mellett, és a díszpolgári címmel járó egymillió forintot felajánlotta a Győri Segélyalapnak.

Számomra nem volt kérdéses. Így tudok segíteni a győrieknek, akiknek felejthetetlen pillanatokat köszönhetek. A csapattal és klub minden dolgozójával is adakoztunk, akkor ötmillió forintot utaltunk át. Biztos vagyok benne, hogy jó helyre kerül minden forint.

Új feladatok jönnek, játékosként és a szakmai stáb tagjaként is helyt kell állnia.

Folyamatosan tervezgettem a jövőt, és egyelőre nehéz magamat kézilabdán kívül látni. A következő szezon egy átmeneti év lesz, meglátjuk, hogy érzem magam az edzői szerepkörben. Egy év múlva ilyenkor beszéljünk újra, és talán többet tudok erről mondani.

Görbicz Anita 1 millió forintot ajánlott fel