A család néha túlságosan védelmező, ami hátráltathatja a gyermekek fejlődését és boldogulását az életben. Veronica Kristiansen számára azonban az a szeretet és támogatás, amelyet csak a legszűkebb kör nyújthat, lehetővé tette, hogy generációja egyik legjobb kézilabdázójává váljon.

A Győri Audi ETO KC norvég sztárjátékosa az EHF „Ez vagyok én” című sztorijában mesélte el a történetét, igazán személyes hangvételben, egyes szám első személyben. Az írást változtatás nélkül közöljük:

„ A lótusz.

Ez a családom tökéletes szimbóluma, a legfontosabb dolog, ami számomra létezik. Tetoválásként jelenik meg a karomon, amelyet a két testvéremmel, Charlotte-tal és Jeanett-tel egyaránt viselünk, mindegyikünknek más-más szirmot befestve. Rajtam a második szirom a színes, mivel én vagyok a középső gyerek.

A családom mindig mellettem áll.

A dolgok nem indultak a legkönnyebben számunkra, mivel édesanyám, Ann-Iren kilencéves koromban elhunyt. Nem sok emlékem van róla…

Nem értettem túl sokat abból, mi játszódhat körülöttem valójában. Túl fiatalként történt, nővérem, Charlotte pedig mindentől óvott. Charlotte hatalmas szerepet játszott és játszik az életemben. Egyfajta anyafigura. Nagyon védelmező és gondoskodó iskolás korom óta.

Eléggé lázadó gyerkőc voltam, de Charlotte és az apukám nem haboztak; a galléromnál fogva kaptak el, ha rossz fát tettem a tűzre.

Édesanyám elveszítése kapcsán le kellett küzdenünk némi akadályt, mivel mindannyian az ország másik végébe költöztünk, hogy apámmal éljünk.

Édesapámat Henningnek hívják, ő finoman szólva is a stabil szikla az életemben.

Fiatalabb korában focizott, majd a síugrást is kipróbálta. Tizenhárom éves koromig én is próbálkoztam a labdarúgással, de a síugrástól mindig is túlságosan féltem. Egyébként sem szerettem soha síelni. Milyen furcsa egy norvég lánytól, nem?

A nővérem már kézilabdázó volt, amikor én is ezt a sportágat választottam. Édesapám ebben is támogatott. Megszámolni sem tudom, hogy apám hány órát töltött azzal, hogy mindenhová fuvarozott és a pálya széléről szurkolt nekem, amíg játszottam. Mindig mellettem.

21 évesen költöztem Dániába az első külföldi szerződésemből kifolyólag. Apa az első héten végig velem tartott mindenhová, hogy biztos legyen benne, jól vagyok.

Ahogyan teltek az évek, apám továbbra is elkísért szinte mindenhová, sőt Győrben töltötte az első két hetet 2018-ban.

Az apukám mindig is támogatott, és mindig mellettem állt.

A Vipers Kristiansand volt az első nagy klubom. Ez a csapat az egész családom számára különleges jelentőséggel bír, mivel testvéreim is játszottak ott. Azt hiszem, 2010-ben lehetett, hogy egy szezonon keresztül még Charlotte-tal együtt szerepeltünk a Vipersnél.

A legfőbb fordulópont 2015-ben a Midtjyllandhoz való igazolásom során jött el. Ez volt életem, karrierem első profi szerződése Norvégián kívül. Be kell vallanom, hogy egy kicsit féltem. Kalandnak fogtam fel, de tudtam, hogy a családom és a barátaim továbbra is támogatnak.

Dániában azonnal biztonságban éreztem magam. Az akkori edzőm, Helle Thomsen nagyon fontos személlyé vált számomra a pályán és azon kívül is. A kezei alatt emberileg is sokat fejlődtem.

Az utolsó Midtjyllandban töltött szezonom volt talán a legjobb. Kristian Kristensen vezetőedzőként ült a kispadon, úgy láttam, ő körém építi a csapatot. Igen, ez valószínűleg nyomást jelentett, de azt is éreztem, hogy valamit jól csinálok – hatalmas önbizalmat adott nekem.

Akkor hívott másodjára a Győri Audi ETO KC. Már megpróbáltak leszerződtetni egyszer, amikor fiatalabban még Glassverketben játszottam, de a klub nem engedett el.

Bár frusztrált, visszatekintve úgy gondolom, jól döntött a Glassverket abban, hogy visszautasította a váltást. Szerintem ez tette lehetővé, hogy lépésről lépésre építsem a karrieremet. Talán nem lettem volna olyan sikeres, ha húsz évesen Magyarországra megyek. Bár ezt már soha nem fogom megtudni.

Amint az ETO ismét szóba került, egyszerűen nem tudtam nemet mondani. Mintha egy álmom vált volna valóra. Az a klub, ahol Eduarda Amorim és Görbicz Anita játszott, ahol oly sok legendás norvég játékos megfordult korábban.

Ennek a dinasztiának a részese lenni igazán alázatossá és boldoggá tesz. Győrbe költözni, abban a tudatban lenni, hogy a világ legelismertebb női kézilabda egyesülete bizalmat szavaz nekem, óriási dolog.

Megérkezésemkor, emlékszem, Stine Oftedallal beszélgettem, aki azt mondta, minden norvég játékos megnyeri az EHF Bajnokok Ligáját abban a szezonban, amint ideigazol.

Nem akartam én lenni az, aki balszerencsét hoz, vagy megtörik a varázslat, ezért biztosra akartam menni, hogy 2019-ben megnyerjük a Final4-t.

Stine fontos volt számomra. Sok mindent megtanított nekem, rengeteget segített a mindennapokban. Mindig lényeges, hogy legyen melletted valaki, akit ismersz, ha új helyre költözöl.

A Bajnokok Ligája megnyerésével egy újabb álmom vált valóra. A döntőben viselt mezt megőriztem; a lakásban tartom – senki nem nyúlhat hozzá. Az én ereklyém azt bizonyítja, hogy mennyit jelentett nekem az BL-győzelem.

Számomra a Győrrel a BL-ben szerzett elsőség más jelentőséggel bírt, mint a bajnoki címek gyűjtése Norvégia színeiben. A nemzeti csapatban való szereplés is nagyon fontos. Hatalmas büszkeséget jelent a családon belül, és tudom, hogy néhány rokonom csak akkor néz kézilabdát, ha én a válogatottal a pályán vagyok!

Amikor először énekeltem a himnuszt, a kis énem belül mosolygott, de kívülről pokolian koncentráltnak tűntem, hiszen vissza akartam térni, és nem csak egyszer átélni mindezt.

A kluboddal bezsebelni egy trófeát, azt jelenti, egy olyan közegben nyersz meg egy bajnokságot, amelyben a szezon minden napján jelen vagy. Itt Győrben tényleg úgy érzem, mintha az ETO a családom lenne.

Július óta pedig új tagja van a győri családnak. Olivia, a kislányom nyáron született meg és „felforgatta” az életemet.

Otthon már teljesen ki tudom kapcsolni a sportolói énemet, hiszen a pici van a középpontban, a kézilabda pedig marad az arénában – Olivia segített aktiválni bennem ezt a kapcsolót.

Ez mégsem azt jelenti, hogy eltávolodtam volna a kézilabdától.

Soha nem lelkesedtem az edzésekre járás és a meccsek iránt, mint amióta visszatértem Győrbe a szülést követően. Hatalmas izgalommal tölt el, ha edzésre vezetek, nagyon motivált vagyok, mert minél hamarabb újra Oliviával szeretnék lenni.

Az érzelmeket tízszer jobban át tudom érezni anyukaként. Hiszem, hogy ez nagyszerű.

Eleinte azt gondoltam, négy órát hagyok ki a babám életéből edzés alatt, így kissé idegesen kezeltem, de azóta sokkal jobb lett a hozzáállásom. A klub segítőkészséget mutatott, és felajánlotta, hogy az első utazós időszak meccseire Oliviát és az apukáját is magammal vihetem. Persze furcsa lesz, amikor először utazok idegenbe BL-t játszani nélkülük.

A párom, Ádám a kulcsa annak, hogy most minden zökkenőmentesen működik. A terhességem utáni visszatérésemben szintén nagy szerepet játszott. Csodálatos támaszom és fantasztikus apukája a kislányomnak.

Olyan, mint az én apám.

Nem is érdekel, miként dönt majd Olivia, hogy kézilabdázik-e, focizik-e, vagy bármi más sportágat választ. Én mindig támogatni fogom őt.

Ahogyan a másik két lótuszszirom is ezt tette velem. Emlékszel? “

Szerző: Veronica Kristiansen

Forrás: gyorierokc.hu / ehfcl.com