A Győr+ Média sportriportere Nagy Roland szerencsésen megérkezett Tokióba, s már a kötelező körökön, formalitásokon is átesett. A kérdőjelek még nem cserélődtek le pontokra, de a lényeg: jól van és várja a versenyeket! A többiről már ő mesélt.

Mi lesz ebből?

“A teve az a ló, amit bizottság tervezett” – mondta az olimpiára utazó magyar újságírók egyik júniusi megbeszélésén a MOB sajtóattaséja, Gundel-Takács Gábor. Mindezt akkor, amikor a sokadik kérdés fogalmazódott meg bennünk az értelmetlennek, és betarthatatlannak tűnő szabályok kapcsán, amiről az olimpia szervezői már előzetesen tájékoztattak. Gábor is úgy látta, ahogy a többségünk: senki nem rendezett még világjárvány idején olimpiát, magyarán: megtervezhetik, papíron modellezhetik az egészet, de hogy az a valóságban mennyire működőképes, arra csak a tapasztalat adhat majd választ. Optimista becsléseink szerint is legalább négy-öt versenynapnak kell eltelnie ahhoz, hogy lássuk, mit tudunk, és főleg mit engednek elvégezni a munkánkból. Az biztos, hogy számunkra a japánok, a buszsofőrtől a rendőrig, és az önkéntesekig már-már felfoghatatlanul szabálykövetőek, cserébe nagyon kedvesek, segítőkészek, és ilyenek mindenkivel, természetesen a magyar sportolókkal is.

Ekkora halat fogtam!

Arról több beszámoló is megjelent már, hogy a szervezők hetente küldték az akkreditált újságíróknak a 60-70 oldalas Playbook, vagyis szabálykönyv javított, kibővített és az aktuális helyzethez hozzáerőszakolt változatát. Arról is beszéltünk, írtunk, hogy a sajtó munkatársainak hetekkel a kezdés előtt legalább öt-hat applikációt kellett a telefonjukra telepíteni, amelyek közül az egyik a lehetséges Covid-kontaktokat jelezheti, a másik pontosan megmondja, hol jártunk tilosban, de van olyan is, amibe az országba belépéshez szükséges információhalmazt kell feltölteni, a napi koronavírus tesztekkel, és az egészségügyi adatainkkal együtt. Ezeket ötletes mozaikszavakkal nevezték el például ADS-nek, ICON-nak, OCHA-nak, és COCOA-nak. Az érkezéskor és az olimpia ideje alatt mindegyiknek fontos szerepe van.

A magyar küldöttség legnagyobb része Budapestről indult, indul Tokió felé Dubaji, vagy törökországi átszállással, az én gépem – egy közvetlen járat – Bécsből startolt, és nagyjából tizenegy órás utat követően landolt a Narita repülőtéren, itteni idő szerint 8 óra előtt. Ez Magyarországon éjjel 1 órát jelent. Az utasok között sokan az olimpiára érkeztek, találkoztam svéd, osztrák, szlovák, koszovói sportolókkal, mellettem pedig egy venezuelai srác ült.

A repülőgép leszállássa után elkezdődött az a tortúra, amiről a Tokióba korábban érkezett kollégák már beszámoltak: tesztek és papírpecsételések végeláthatatlan sora. Az útlevelet és egyéb papírokat legalább ötször kérik el, ugyanennyiszer kell a telefonos alkalmazásokban generált QR-kódokat bemutatni, őt különböző pultnál, közben pedig úgy kell tetemes mennyiségűt köpni egy tölcsérbe a koronavírus teszthez, hogy közben leginkább vattát köpne az ember. Volt olyan magyar sajtós, aki nagynehezen, tíz perc nyűglődéssel teljesítette a mennyiséget, de az önkéntesnek kiesett a kezéből a kis kémcső, így kezdhette elölről.

A rekord, vagyis az egész ellenőrzés sorozaton a leggyorsabban átjutott csapat a Magyar Rádiósoké, ők három és fél óra után ülhettek be a transzfer járműbe, hogy célba vegyék a hoteljüket. A vívók a másodikok, négy és fél órával. A negatív csúcs – úgy tudom – az egyik MTVA televíziós különítményé, hat órás várakozással. Jelentem, vagyis jelenteném, hogy az eddigi legjobb időt átírhatnánk, merthogy velünk három óra alatt végeztek a repülőtéren, és már mehettünk is a buszokhoz. Sajnos az egészről a “Szomszéd nője mindig zöldebb” című filmből Jack Lemon és Walter Matthau párbeszéde jut eszembe: „Több halat fogtam én ezzel a pecabottal hapsikám, mint amennyit Te egész életedben összehazudtál!” Így aztán mesélhetem én is, hogy mekkora nagy halat fogtam, milyen rövid idő alatt végeztem a sportolók által is kellemetlenül hosszúnak tartott procedúrával, azt egyetlen magyar se látta.

Köszönjük, majd értesítjük!

A hogyan továbbal kapcsolatban, akárcsak a több újságíró, én sem látok még semmit. Hogyan végezzük a munkánkat, ha nem tudunk előre tervezni, hiszen az is előfordulhat, hogy több versenyre menne az ember egy nap alatt, de egyikre sem jut be. A korábbiakhoz képest, nyilván a pandémia miatt alaposan lecsökkentették a versenyekre beengedhető sajtómunkások számát. Így egy foglalási rendszerben előző nap kell feliratkozni, ki hova szeretne menni, az igényeket elbírálják, és értesítenek mindenkit. A legnagyobb probléma – azon kívül, hogy a rendszer nem mindenkinél működik – az, hogy a bizonytalan elbírálás miatt mindenki befoglalja a napi maximum sporteseményt, csak, hogy a végén jusson valami. Így fordulhat elő, hogy papíron tömve van újságírókkal minden esemény, a valóságban pedig teljesen máshogy néz ki a dolog. De! Ezeknek az apró kellemetlenségeknek a sokszorosa is megérné, ha jönnének a magyar sikerek. És jönni fognak, ez biztos.