Nem a vizek nagy barátja, mégis ő az ország legjobb női evezőse. A tavalyi győztestől tudta meg, hogy elnyeri a címet. Igazi csapatjátékos, aki egyik fő erősségének azt tartja, hogy ha kell, megküzd akár a saját félelmeivel is. Fehérvári Eszterrel, a GYAC kiváló sportolójával beszélgettünk.

Hogyan talált rád az evezés?

Tizenkét éves koromban vitt le először a bátyám a győri csónakházba. Magas, nyúlánk lány voltam, azt mondták, minden adottságom megvan ahhoz, hogy evezős legyen belőlem. Gondoltam, miért is ne, egy próbát megér. Előtte inkább a labdajátékok érdekeltek, hosszú éveken át kosárlabdáztam. Aztán rájöttem, hogy a test-test elleni kontaktusok, ütközések nem nekem valók, így maradt a hajó.

De ha már hajó, miért éppen az evezés?

Lehetett volna ebből akár kajak vagy kenu is, de nekem valamiért kezdetektől fogva az evezés volt szimpatikus. Furcsa dolog ez, hiszen mi a hajóban háttal ülünk, mégis tetszett, mert ez a sport az egész testet átmozgatja. Nem csupán erős karokra és felsőtestre van szükség hozzá, hanem a lábak is komoly munkát végeznek. Az evezés egy egészen különleges világ, de a víz kiszámíthatatlanságát a mai napig nem tudtam megszokni. Ha hirtelen jön egy vihar, és felkorbácsolja a hullámokat, kisebb pánikroham jön rám a hajóban, pedig tudok és szeretek is úszni.

Ez nem akadályoz a versenyzésben?

Éppen ellenkezőleg. Azt hiszem, az egyik erősségem pont az, hogy szembe merek szállni a félelmeimmel, felveszem a kesztyűt és megküzdök velük. A vízen nem csupán az ellenfeleimmel szállok csatába, hanem ha úgy hozza a helyzet, akkor önmagammal is harcolok. Az évek során szép lassan hozzászoktam ehhez, és igyekszem a saját javamra fordítani. Mostanra úgy érzem, egyre erősebbé és magabiztosabbá tesz.

Az eredmények mindenképpen téged igazolnak. Kitől tudtad meg, hogy te leszel az év női evezőse?

A tavalyi győztestől, Polivka Dórától kaptam e-mailen egy listát a díjazottakról. Nagyon meglepődtem, először nem is értettem, miért küldte át nekem. Aztán végigfutottam a listát és megpillantottam rajta a saját nevemet. Először el sem akartam hinni, hogy tényleg igaz, amit látok. Nehéz szavakba önteni, mennyire boldog voltam. Az a munka, amit tizenkét éves lányként elkezdtem, úgy tűnik, szép lassan beérik.

Mi a siker a titka?

2020 végén javasolta az edzőm, Alföldi Zoltán, hogy váltsunk kategóriát, és a normál súly helyett inkább a könnyűsúlyú evezősök mezőnyében induljak. Azt mondta, képes vagyok rá, és meg tudom csinálni. Öt kilót fogytam, így a 176 centiméteres magasságomhoz mindössze 59 kiló lett a versenysúlyom. Sokan megpróbáltak lebeszélni róla, én viszont hittem benne, hogy sikerül. Megtartottam a súlyom, aztán a tavalyi U23-as világbajnokságon és az Európa-bajnokságon is döntőbe jutottam, az elért ötödik helyezések pedig jelezték, hogy jó úton járunk. A hétvégi U23-as ergométeres világbajnokságon ezüstérmes lettem 2000 méteren, egy évvel korábban még nyolcadik voltam ugyanitt. Megérte váltani, és bízom benne, hogy a további eredmények sem maradnak el.

Mindössze húszéves vagy, mit tartogat a közeljövő a sportban és civil életben?

Sikeresen felvételiztem a győri egyetem építőmérnöki karára, jelenleg pedig a Hild építőipari szakgimnáziumban végzem az ötödéves építésvezetői technikusi képzést. Az idei évben könnyűsúlyú kétpárevezősben újabb döntőket remélek magamtól a kontinensviadalon és a világbajnokságon. Emellett a nemzetközi egyetemi versenyeken is szeretnék minél jobban szerepelni egypárevezősben. Minden versenyzőnek az a célja, hogy fejlődjön és a legjobbak közé tartozzon, én is ezen az úton szeretnék továbbhaladni.