Knézy Jenőre emlékezünk
„Jó estét, jó szurkolást!” – még mindig hiányzik a legendás beköszönés
Fotó: MTI
A magyar sportújságírás ikonikus alakja, Knézy Jenő 18 évvel ezelőtt, 2003. június 17-én tette le örökre a mikrofont. Azóta nem hallhatjuk legendás beköszönését, azóta ápoljuk emlékét, és azóta hiányzik minden sporteseményről. Hiányzik. Ahogy a kamaszkorom és a foci is. Az ő hármasuk tette varázslatossá azt az időszakot.
Nem túlzás azt állítani, hogy Knézy Jenő a legnagyobb magyar sportriporterek közé tartozik, s bár sajnos fiatalon ment el az égi kollégák közé, mindenki ismeri a nevét, szakértelme mindenkinek hiányzik. Évről-évre megemlékezik haláláról a szakma és a sportszerető Magyarország is. Mert nekünk Knézy Jenő hungarikum, a „Jó estét, jó szurkolást!” pedig szintén örök. Épp tegnap este köszönt bele édesanyám a telefonba így, amikor felhívtam az Olaszország-Svájc meccs előtt. Pedig soha nem szerette a focit…
Igen, most zajlik a részben hazai rendezésű Európa-bajnokság, ahol játszik a magyar válogatott, s megannyi világklasszis csapat, zseniális egyéniség. Knézy Jenő álma volt egy ilyen, hazai világesemény. Ő sajnos nem élte meg, de mi szurkolhatunk a srácoknak, s emlékezhetünk. Nem csak Jenőre, minden elhunyt kommentátor csillagra. Mert a tv-n keresztül, kommentátor nélkül a mérkőzés üres látvány: szép mozdulatok, ügyes megoldások, ám mégis fakó és múló élmény.
A labdarúgás szeretete kislány korom óta tart, így gyakran hallgattam Knézy Jenő közvetítéseit. Kosárlabdát és jégkorongot szinte soha, maradt a foci, s benne Knézy Jenő. Mert ő úgy hozzátartozott egy meccshez, mint Telek Manci vagy Keller Józsi a Fradihoz. Aki a Fradi BL menetelése idején volt gyerek, naná, hogy imádta a pesti zöld-fehéreket! Ha meghallottam a „Jó estét, jó szurkolást!” tudtam, hogy most 90 perc csak foci jön, amit nem zavar se a testvér, se a tanulás és egyáltalán semmi, mert míg a labda járt, nem számított más.
Ahogy az 1998-as és a 2000-es VB és EB alatt sem: fanatikusan néztem mindent, olvastam, posztereztem a szobám falát. Alan Shearer, Gabriel Batistuta, Davor Suker, Del Piero, Didier Deschamps, igazi sztárok voltak, s ha nevükkel ellátott mezben fociztam, a tudásom is nagyobb volt. Ez így volt, nem viccelek! De én emlékszem mondjuk a tunéziai kapusra, El Uaerre is, mert tetszett a neve és a védései az angolok ellen. Na meg emlékszem Knézy Jenőre. Aki a Horvátország-Hollandia meccsét úgy közvetítette, hogy szinte most is hallom…
Bevallom, kicsit úgy éreztem, mintha nem úgy hinne Sukerben, mint én, s büszke voltam, hogy 13 évesen nekem lett igazam, s nem neki… Vagyis persze inkább Sukernek és az akkori bronzérmes horvát válogatottnak.
A 2000-es EB-n nekem Franceso Toldo volt az idol – még mindig megvan a mezem – és Gianluca Zambrotta, de már a német szerelem is kibontakozóban volt. Knézy Jenő pedig mindig jelen volt amikor örültem a győzelemnek, vagy szomorú voltam a vereség miatt, esetleg anyukám fegyelmezett, hogy nem illik szidni az ellenfél felmenőit. Sőt, nem csak Jenő közvetítései maradtak meg benne, hanem a francia-olasz döntőn tanultam meg nagypapámtól: „Ha így rúgod a labdát, mentél volna inkább sekrestyésnek!” Lehet ő is valamikor egy közvetítés során hallotta?!
Emlékek, amik egy kamaszlánynak a focihoz fűződő szeretetét meghatározták. Ezek az évek súlyosak a jövőt illetően, s úgy érzem sokat kaptam. A sporttól, a sportolóktól és Knézy Jenőtől is. Előbbiektől kitartást és lendületet, a kommentátor-legendától pedig szókincs-bővülést és útmutatást, hogy az újságírásban felkészültnek kell lenni. Hibázni lehet, de nem felkészülni soha! Pedig akkor még nem is akartam újságíró lenni…
Három év múlva Knézy Jenő igazságtalanul fiatalon elment, sokkolt mindenkit a hír és az hogy nem köszön már többet így: „Jó estét, jó szurkolást!”. A helyét senki nem vette át, mert egyszerűen nem lehet. Ahogy Szepesi Gyuri bácsi sem lesz több, úgy Knézy Jenőt sem lehet pótolni. A nyomdokaiba lépő fia, ifjabb Knézy Jenő számos esetben hangsúlyozta: ő nem is szeretné, az édesapja pedig még életében is büszke volt rá ezért. Mert mindenki tudja, a Knézy egy igazi, hamisíthatatlan, egyéniség volt, aki nagyon-nagyon hiányzik a magyar sportnak. Elegáns volt, mindig kellően humoros, s nem szórta tele a 90 percet erőltetett poénokkal.
Knézy Jenő elment, én pedig felnőttem. Ő egy felhőről nézi, hogy fociznak a mostaniak, én újságíró lettem, s már nem tudok úgy lelkesedni játékosokért, mint anno. Megváltozott a világ, megváltozott a foci, s megváltozott a média is. De jó emlékezni azokra az időkre, amikor semmi sem számított, csak hogy Suker a horvátok élén vajon két vállra fekteti-e a franciákat is, vagy valaki megálljt parancsol nekik. Thuram megtette, ők jutottak a döntőbe és világbajnokok is lettek. Knézy Jenőnek pedig a betegség fújta meg a sípot, sajnos háromszor…
Felnőttem, de feldobott a legutóbbi német arany, a horvát ezüst, a Fradi BL szereplése és hogy szövetségi kapitányként, edzőként láthatom viszont az egykori kedvenceket, külföldön és itthon is. Na meg a szülői házban lévő szobám falán. Ha hazamegyek, látom a srácokat. Újraélem a meccseket, örülök a góloknak és hallom Knézy Jenő hangját. Tizennyolc éve már csak az emlékeimben…