Tokióból jelentjük
Igaz, hogy a mai nap nem született kiemelkedő magyar eredmény, de Nagy Rolandnak, a Győr+ Média sportripoterének így is egészen biztosan, hogy felejthetetlen marad ez a nap. Sajnos fotókkal nem mutathatunk meg mindent, az olimpiai szabályai nagyon szigorúak, de reméljük Roland szavai azért sok mindent megelevenítenek.
1988, Szöul, Dél-Korea. Az első olimpia amire tisztán emlékszem, némely pillanatára kristálytisztán. Arra, ahogy Darnyi utcahosszal veri a mezőnyt, ahogy a 14 évesen a világot maga mögé utasító Egerszegi Szabó Joe nyakában ülve mutatja az aranyérmét, ahogy Gyuzsóék beviszik a kajak négyest első helyen a célba, vagy amikor Sike András az edzőjét is földhöz vágja miután megnyeri a birkózó döntőt. De az is tisztán megvan, ahogy nyolc-kilenc évesen nem értem, miért veszik el az aranyérmet Ben Johnsontól, aki 9.79-és akkori világcsúccsal nyerte a 100 méteres klasszikust az atléták között, majd kizárták. Napokig próbáltam kinyomozni, hogy mi a fene az a dopping, és miért lesz csaló, aki ennek segítségével nyer.
Ezek után nem volt olyan olimpia, hogy kihagytam volna a százas döntőt. Élőben is lett volna erre lehetőségem Rióban, de csak Usain Bolt 200 méteres győzelmére tudtunk kimenni a stadionba. Az utóbbi bő évtizedben a jamaikai uralta versenyszámot, de előtte is tele volt sztárokkal a sprinterek mezőnye: Carl Lewis, Linford Christie, Donovan Bailey, Maurice Greene, Asafa Powell és aztán Usain Bolt. Egy olimpiai döntőben garantált volt a harc a világcsúcsért. Tokióban nem. Annyira nem, hogy a legjobb idő, amivel fináléba lehetett kerülni az 9.83 volt, és a résztvevők egyéni legjobbja sem közelítette meg Bolt rekordját, a 9.58-at. Óriási különbség ez az elmúlt olimpiákhoz képest.
Végül nem kis meglepetésre a kettes pályán futó olasz Marcell Jacobs nyert, megelőzve az amerikai Fred Kerleyt és a kanadai Adre de Grasse-t. Az olasz azzal a lendülettel, ahogy célba ért rohant is az akkor már önfeledten ünneplő barátjához Gianmarco Tamberihez, aki percekkel korábban a katari Mutaz Essa Barsimmal holtversenyben aranyérmes lett magasugrásban.
Tamberi el sem hitte, hogy olimpiai bajnok, öröme talán ahhoz volt hasonlítható, amikor a birkózó Növényi Norbert szerzett aranyat 1980-ban Moszkvában. A két magasugró győztes együtt haladt a stábok előtt a lelátón kialakított vegyes zónában, adott vagy huszonöt tv és rádió interjút, majd ugyanott óriási bulizásba, ünneplésbe kezdtek. Ebbe keveredtem bele én is.
Volt pár olasz srác az újságírók között, maradtam velük, amikor már kezdett kiürülni a stadion. A versenynek másfél órája vége volt, eltűnt már szinte mindenki, a magasugrók pedig odajöttek, énekeltek, jól érezték magukat. Nálam volt az atlétikára az akkreditáció mellé kötelező belépő, és persze a hátizsákban az aranyszínű alkoholos filctoll.
Megkérdeztem a fiúkat, hogy ők hogy szólítják Tamberit, azt mondták, csak Marconak. Megszólítottam, közelebb lépett, elvette a belépőt, megnézte a tollat, és megkérdezte, hogy ez tényleg arany? Aztán ki is próbálta a kezén, majd ráírta a nevét a papírra, végül elköszöntek, én pedig rohantam a buszra. Valószínűleg neki lesz mutatósabb estéje.
