A bronzmérkőzést magyar idő szerint 12.50-től rendezték meg a Makuhari Rendezvényközpont B csarnokában, Márton ellenfele a francia Manon Brunet volt. Sajnos a bronzérem nem sikerült, Anna sérülten vívta végig a napot.

Emlékeznek még a cselgáncsozó Joó Abigél hősies küzdelmére a 2012-és londoni olimpián? A kiváló judós éremesélyesként kezdte meg a 78 kilós súlycsoportban a küzdelmeket, de a második mérkőzésen megsérült, mégpedig súlyosan, ez már látszott az első pillanatokban amikor ellenfele teljes testsúlyával ráesett a magyar lány ki csavarodott térdére. Sérült a porc, a szalagok és minden, ami csak ott sérülhetett. Joó iszonyatos fájdalmaktól gyötörten, bicegve így is tovább folytatta, és nagyszerű mérkőzésen a vigaszágon legyőzte lengyel ellenfelét, majd a harmadik helyrét iponnal vereséget szenvedett, így ötödikként zárt. Emlékezetes képek voltak azok, amikor edzője ölben vitte fel a tatamira, majd le onnan.

Akkor is eszembe jutott az, ami ma Márton Anna esetében. Sokszor nyafogunk, ez fáj, az fáj, és biztosan van egy kifordult térdnél, egy szakadt szalagnál, eltört kéznél is ezerszer nagyobb fizikai fájdalom a sport világában is. A kérdés, hogy ki mikor adja fel, es dobja be a törölközőt, és ki az, aki összeszorított fogakkal, a legapróbb reménysugárba kapaszkodva megy tovább.  Londonban Joó Abigél, Tokióban Márton Anna volt ez a magyar sportoló.

Kardvívónknak az első meccsén megsérült, kificamodott az a bal térde, amelyben decemberben elszakadt az elülső keresztszalagja, majd műtét nélkül, konzervatívan kezelték, hogy itt lehessen az olimpián. Azóta a térdkörnyéki izmok speciális megerősítésével készült fel Tokióra. Most egy rossz mozdulat után történt a baj, de hosszú ápolás után folytatni tudta, majd fájdalomcsillapítókkal  “teletömve” a következő ellenfeleket is legyőzte, így éremért vívhatott a délutáni programban. Az elődöntőre készülve csak annyit mondott: “Rendbe rakjuk addig a térdemet, tiszta lappal akarom indítani ezt az asszót, győzzön a jobb.”

Sajnos ezúttal az orosz ellenfél volt a nyerő. Anna remekül kezdett, de fejben talán Velikaja bírta jobban. A magyar vívóval a mérkőzés után tudtunk találkozni a vegyes zónában. Inkább elszántnak, és saját magával szemben kritikusnak tűnt, mintsem szomorúnak.

Apropó, vegyes/mix zóna, vagyis, ahol a sportoló és az újságíró találkozni tud: erre sincsenek egyértelmű szabályok. Elvileg külön jegyet kell kérni hozzá. Az úszáson például ez annak a szerencsésnek is lehetetlen küldetés, aki egyébként bejut egy-egy döntőre. Magyarországról ott csak a két akkreditált hellyel rendelkező stáb, a televízió és sportnapilap mehet be. A több eseményen pedig vagy kérik, vagy nem. A víváson nem osztottak ebből a tiketből, holott kiírták, hogy kötelező. Az orosz hölgy, aki ezt felügyelte, megígérte, hogy mi, a magyarok bemehetünk és tartotta is a szavát. Szóval, mit is mondott Márton Anna: 

“Az elején uraltam a mérkőzést, aztán volt két-három tus amit szerintem fordítva adott meg a zsűri, és az nagyon kizökkentett a ritmusból. Az ellenfelem elég rutinos versenyző, ezt kihasználta, sajnálom, hogy erre a részére nem készültem fel külön. A bronzmeccsen a francia ellenfél, Brunet jön, akit nagyon jól ismerek, egy korosztály vagyunk, sokszor vívtunk már egymás ellen. Vissza akarok neki vágni a riói vereségért, akkor pont tőke kaptam ki, az azóta eltelt öt évben viszont egyszer sem tudott megverni.”

A bronzmeccsen aztán kijött az egész napos feszültség, fájdalom, sajnos gyengébb vívás formájában. A francia Marion Brunet így viszonylag simán hozta a győzelmet, így ő lett a harmadik, Márton Anna a negyedik helyezett.

Adódik a kérdés, térdszalag nélkül járni sem egyszerű, de milyen így vívni?

“Nagyon sok hullámvölgy volt ebben a hat hónapban. Nehéz döntés volt azt meghozni, hogy műtét nélkül nekivágjak ennek az olimpiának, de igazából nem volt más választásom, mert vagy így vagy sehogy. Egy hónapja ráadásul még egy bokaszalag szakadást is szenvedtem, úgyhogy rám járt a rúd rendesen. Egy cél lebegett a számán előtt, ki akartam hozni magamból Tokióban a maximumot. Úgy érzem, mindent megtettem ma amit tudtam, sajnálom, hogy fejben nem tudtam erre a bronzmeccsen felkészülni. Saját magamat vertem meg, mert úgy éreztem magam, mintha az első olimpiákon lennék. Nem tudtam felépíteni az asszót, ez egy olimpián nem fér bele. Van még egy csapatversenyt, ott javítsunk” – mondta a Győr Plusznak Márton Anna.