Kicsit még keserű a szájízem a Szeged elleni meccs után. Kuznyecovval érezhetően jobb volt az erőnlét, karakteresebb lett a játék. De valami mégsem klappolt, edzőváltáson van túl ismét a csapat.

„Nincs meg a focikémia” – summázta egy kollégám a meccs másnapján. Valami ilyesmiről lehet szó. Amikor negyedórán belül harmadszorra jut odáig a csapat, hogy egy belső védőnek passzolják hátra a labdát, hogy lőjön kapura, ott valami a játékosok fejében nem áll össze.

Végül is, nem olyan rossz ez az NB II. Olyan helyekre juthatunk el a csapat miatt, mint Tiszakécske vagy Sényő (a Nyíregyháza stadionja talán elkészül, és nem kell több ifi-játékost kölcsönadniuk a Sényőnek a pályahasználati díj fejében – legalábbis a helyiek így mesélték nekünk), vetélkedhetünk a Haladással, és maradhat a városi versengés a Gyirmóttal is. Különleges élmény mindig a meccs előtt lemenni a strandra Siófokon, ahogy a kisebb erdőjáró túrával járó csákvári stadionlátogatás is jó kaland – főleg esős időben.

A matek még „kiadhatja”, és én bízok benne, hogy ki is adja még. De a Szeged elleni vereséggel kiengedtük a saját kezünkből a sorsunkat. Azért ez egy nagyon erős tavaszi szezon lenne a győri sportbarátoknak. Újra első osztályban játszhat a férfikézi, sorra szerzik a kvótát a győri olimpikonok, és mellé talán… még talán összejöhet az NB I. az ETO-nak.

Öt meccs van hátra, ebből kettő hazai. Öt meccs. Nincs mese, öt győzelem kell. Tudom, hogy sokan már csak legyintenek erre, de próbáljuk meg: legyünk kint minél többen, éreztessük a klubbal, hogy a városnak igénye van az ETO-ra, rajtunk ne múljon! Május 19-én, a Vasas elleni hazai meccs az elmúlt tíz év talán legfontosabb mérkőzése lehet majd. Bárhogy is alakul a vége, érdemes lesz ott lenni!