Ez a nyár elkényeztet bennünket olyan sporteseményekkel, amelyek milliókat ültetnek le a televíziók elé, a szerencsésebbek pedig a helyszínen szurkolhatnak kedvenc csapatuknak vagy versenyzőjüknek. Nagy Roland jegyzete.

A németországi foci-Eb után már Párizs kerül a középpontba. Szokták mondani, hogy az olimpia minden versenyek királya, amelynek népszerűségével csak a labdarúgás, és annak világbajnoksága vetekedhet. Ilyenkor a sportok szerelmesei többet beszélnek egy-egy birkózóról, úszóról, vívóról és tornászról, mint Szoboszlai Dominikról vagy Kylian M’Bappéról.

Ez a két hét az, amikor minden olimpikon megkapja az egyébként neki is kijáró figyelmet, a szurkolók extra szeretetét. Tudom, hogy közhely, de sajnos attól még így van: szeretjük az olimpiai teljesítményt aranyérmekben mérni, mintha más nem is számítana, és még az ezüst is gyorsan feledésbe merülne. Pedig a legszebb ötkarikás történeteket sokszor azok a sportolók írják, akik emberfeletti munkával, a teljesítőképességük határát feszegetve érik el a számukra lehetetlent. A győri sportolók közül van, aki éremért megy Párizsba, mint például a kajakos Kopasz Bálint, és van, aki csodaként élné meg a döntőbe jutást is az úszók, tornászok, kézilabdások között.

Bízom benne, hogy nekünk mindannyian ugyanolyan fontosak, és a győriek aranyérme, ha képzeletben is, de ott lóg majd azoknak a sportolóinknak a nyakában, akik kihozták magukból a maximumot, és megtették a legtöbbet, amit csak tehettek.