Valahogy sikerült a jegyvásárlás. Szemfüles barátaim az utolsó körös jegyértékesítésben szereztek néhány belépőt a skót–magyar Eb-meccsre, úgyhogy összejött a dédelgetett álom: világtornán is megnézni a válogatottat!

Az utazás részleteivel nem fárasztom az olvasókat, de az az igazi „euro-hangulat” megér pár gondolatot. Mindenhol szurkolók, mindenki vidám, mindenki boldog. A skótok kiltben (nem szoknyában!), a németek sörmámorban, rengeteg magyar mezes külföldi drukkert is láttunk.

Egy nagyobb kocsmában skót szurkoló akaszkodott ránk; érezhető illumináltsága ellenére is külön figyelmet fordított arra, hogy a híres skót akcentustól megszabaduljon beszélgetésünk idejére. Újdonsült barátunk megdicsérte Budapestet és Hévizet, Győrről azonban még nem hallott, de az Audit emlegetve láthatóan derengeni kezdett neki valami.

Úgy köszöntünk el a meccs előtti napon: az eredményért mindenki szurkoljon a maga csapatának, a lényeg, hogy érezzük jól magunkat. A meccs után a kalandokkal teli stuttgarti éjszakában (soha többet nem hagyom lemerülni a telefonom…) egy dolog nem jött csak át: hogy a skótok kiestek. Úgy ünnepeltek, mintha legalább a 4 közé jutottak volna. Folyamatosan hallani lehetett a „no Scotland, no party!” rigmust, úton-útfélen megálltak gratulálni nekünk.

Azóta sajnos mi is kiestünk az Eb-ből, nem sikerült a matek. De harmadjára kint voltunk a tornán, több tízezer honfitársunk mutatta meg, hogyan szurkolunk mi, és most már a Nemzetek Ligájára, na meg az amerikai VB-re fókuszálunk…