Közvetlen és barátságos személyisége okán mindenki szereti, vidámsága pedig a körülötte lévőkre is hamar átragad. Ikonikus alakja a győri kézilabdának és a megyei szövetségnek, sportági berkekben országszerte ismerik. Bár huszonöt éve nyugdíjas, mindennap bent van a munkahelyén, technikai vezetőként intézi a Győri Audi ETO KC utánpótlás-csapatainak ügyeit.

Fodor B. Péter Felvidéken, Érsekújváron született, ám alig három évvel később, 1948-ban a szlovák-magyar lakosságcsere idején menniük kellett, így édesanyjával együtt egy embercsempész nyakába kapaszkodva az Ipoly folyón átkelve érkezett meg Magyarországra. Édesapja ekkor már Budapesten várta őket, ahonnan Győrbe vezetett az útjuk, a családfő itt talált ugyanis munkát.

„A Bercsényi ligetben nőttem fel, imádtunk ott focizni a környékbeli fiúkkal. Testnevelés órákon jobbára a kézilabda kapuban álltam, de a sportban messzire nem jutottam – meséli nevetve a hetvenöt éves szakember, akinek két lánya és egy egyetemista unokája van. – Már középiskolás koromtól kezdve nagy futballdrukker voltam, a szüleimmel az ETO minden hazai meccsén kint voltunk. Akkoriban a Jókai és a valamikori Sztálin út sarkán működött az ETO Kör, közel volt a sulihoz, innen indult vidékre a csapat. Egy alkalommal azon kaptam magam, hogy az iskolapad helyett bizony a szurkolói buszon ülök és ETO-meccsre megyek, méghozzá Szegedre! Valahogy így kezdődött! – idézi fel. – Legendás idők voltak! 1964-ben, éppen abban az évben, amikor a Révai-gimnáziumban érettségiztem, az ETO kijutott a nemzetközi porondra, miután a Fradi előtt megnyerte a félidényes bajnokságot. Fantasztikus menetelés után az Eusebióval felálló Benfica ellen hetvenezer ember előtt játszottunk BEK-elődöntőt a Népstadionban. Nem csak, hogy ott voltam, de a Budapestre induló szurkolói vonaton én voltam a „kalauz!” – mesél jókedvűen egy újabb kalandos történetet.

Ahogy ismerősei hívják és nevezik „Peti bácsi” az érettségi mellé megszerezte a műbútor-asztalos végzettséget is, így került a győri Magyar Vagon- és Gépgyárba, ahol kezdetben vasúti kocsikba szerelt be díszléceket. Aztán jó munkájának elismeréseképpen előléptették, sárga köpenyes diszpécser – üzemi munkairányító – lett. Éppen az NDK-ba készült volna dolgozni, már a vonatjegye is megvolt, amikor 1967-ben megkapta a kétéves katonai behívóparancsát Pápára. „Nem mondhatnám, hogy túl boldog voltam, de a repülőezredhez kerültem, ahol nagyon jó helyem lett, a honvédség pedig megváltoztatta az életem. Leszerelés előtt ugyanis a győri hadkiegészítő parancsnokságra hívtak dolgozni 1969-ben, és onnan is mentem nyugdíjba huszonhét év után, napra pontosan 1995. december 28-án.”

Közben persze továbbra is az ETO körül forgolódott, így egyszer megkérdezték tőle, volna-e kedve a klubnál dolgozni. Azonnal igent mondott. Kezdetben munka után, délutánonként járt be, aztán 1995-ben a focistáktól Jakab Lajos áthívta a kézilabda szakosztályhoz, ahol tizenhét éven át volt az első csapat technikai vezetője. „Sokat tanultam és nagyon sokat köszönhetek Duck Zoltánnak, aki akkor a férficsapat technikai vezetője volt” – mondja.

A klubban eltöltött évtizedek során a csapatokkal és a játékosokkal együtt megélt jó és nehezebb időszakokat egyaránt. Többször is csupán hajszálon múlt a végső siker, aztán következett a 2013-as veszprémi bajnokok ligája győzelem… Úgy látja, ott valami megváltozott: „Nem vagyok szakedző, de máig úgy érzem, hogy ez volt az a döntő, ahol megtört a rossz sorozatunk a nagy finálékban. Számomra pedig azért is különösen kedves ez a siker, mert ezen a BL-döntőn versenybíróként közreműködhettem, amire büszke vagyok.”

Fodor B. Péternek májusban volt a hetvenötödik születésnapja. A jeles napon sokan felköszöntötték, gratuláltak, üzentek neki. Nagyon jól esett neki, igaz, a korával igyekszik keveset foglalkozni. A tréfa kedvéért a nála fiatalabbakat is olykor bácsizza, és mesélik, hogy a társasházban, ahol él, nem egyszer segít a nála idősebbeknek a bevásárlásban. Optimistán tekint a jövőbe, és a szép emlékeket felidézve pillant vissza a múltba:

„Hálás vagyok az eddigi klubvezetőimnek és ugyanúgy a mostani kollégáimnak is a kiváló együttműködésért. Felsorolni is nehéz lenne őket, szerencsére olyan sokan vannak, mind kiváló emberek. Ha pedig egyszer netán megsokallnák itt a munkámat, azt hiszem, tisztelettel azt kérném, hogy hadd járjak be én ide továbbra is, csak úgy, egyszerűen. Ide tartozom, az ETO gyermekkorom óta az életem része, én pedig nagyon szerencsésnek tartom magam, mert abban élek, amit szeretek.”