Vitathatatlan tény, hogy a legerősebb „B közepe” azoknak a gyerekeknek van, akik csapatsportokat űznek. A nézőtéri hangoskodás, az edzőt vagy épp a mérkőzés vezetőjét érő – gyakran obszcén módon megfogalmazott – bírálatok azonban roppant károsak. Erről kérdeztük Seregély Edit sport-mentáltrénert.

A felnőttkori egészség egyik legstabilabb alapja a gyermekkorban elkezdett sportolás. A szülők ebben jelentős szerepet vállalnak azzal, hogy edzésre viszik csemetéiket, ezzel nehéz terhet felvállalva, hiszen az idő pénz még akkor is, ha a befektetett munka hosszú távon busás hasznot hoz. A versenysportokkal a család életébe bekúszik a szurkolói perspektíva, azonban gyakran esik a szülő abba a hibába, hogy minősíti az edző munkáját, amivel jelentős hátrányt okozhat. És ez alatt egyáltalán nem a hátrányos megkülönböztetést, a sportoló hátrasorolását érti Seregély Edit sport-mentáltréner és sportcoach sem.

„Egy szülőnek nagyon fontos szerepe van a sportoló gyermeke életében. Ő a legfőbb támogatója és szurkolója is egyben” – véli a szakember. „A pálya szélén állva hihetetlen erőt tud sugározni a gyermek felé, pusztán csak a jelenlétével. Ha azonban bekiabálásával is „segíteni” akarja gyermekét, az bizony zavaró lehet. A gyerek könnyen elbizonytalanodik, mert így akkor már nemcsak az edzőnek, a csapattársaknak, hanem a szülőnek is meg kell, hogy feleljen. Főleg nehéz, ha a szülő mást mond, mint az edző” – tette hozzá Seregély Edit.

A mentáltréner kiemelte, hogy „bölcsebb, ha a szülő szülői szerepben marad, a többit pedig rábízza az edzőre. Az edzés vagy a meccs végén pedig azzal tudja leginkább támogatni sportoló gyermekét, ha megdicséri mindazért, amit jól csinált, bátorítja, ha arra van szüksége, megvigasztalja, ha elkeseredett és biztatja, ha nem sikerült, amit szeretett volna elérni.”