Tizenhét éve, minden év január 25-én arról mesélünk, hogy volt egy nagyszerű győri srác, egy kiváló labdarúgó, akit az élet elvett a családjától és a sporttársadalomtól. Írunk, emlékezünk, de a kérdés továbbra is az: miért kellett ennek így lennie?

A tragédiát nem feszegetjük, sajnos mindenki tudja, mi történt 2004. január 25-én, kint Portugáliában. Nem akarunk sebeket tépni úgy, hogy a pillanatokat újra átéljük, mindenkibe beleégett azóta vagy ezerszer. A mosolyodra akarunk emlékezni, amit annyiszor láttunk Győrben, akár edzésen, akár meccsen, Szabadhegyen, vagy éppen a Baross úton sétálva. S akkor is, amikor szemtelenül fiatalon elcsábított a külföldi lehetőség, s szüleid, a városod engedett. Miért ne engedett volna, amikor mindenki tudta: ebbe a 19 éves szőkésbarna srácban benne van minden, ami ahhoz kell, hogy világsztár futballista lehessen, hogy a magyar válogatott mezében meglője azokat a gólokat, amely a magyar foci okozta hosszú rémálomból ébresztette volna fel a magyar szurkolókat.

Mentél, mert hívott az FC Porto, a legendás portugál csapat, aki Lipcsei Pétert már leigazolta 1995-ben. Újabb magyarnak szavaztak bizalmat, Miki pedig csomagolt, s ment: tanulni, fejlődni, erősödni s beteljesíteni a céljait. Elindult a mi Mikink, itthon pedig mindenki szurkolt neki, klubszínektől függetlenül.

Persze az ETO-sok mindig kicsit jobban, hiszen tudták Győrben: ennek a srácnak zöld-fehér vér csörgedezik az ereiben…

A Porto később kölcsönadta más portugál csapatoknak, hogy minél nagyobb meccsrutinja legyen, s minél több gólt lőhessen. Fehér a bizalmat mindig meghálálta, a Slagueirosban 14 meccsen öt találatot szerzett, amivel a legeredményesebb játékos lett a csapatban, majd az ismertebb Braga mezét is magára ölthette, ahol a 2000–2001-es szezonban házi gólkirály lett. Azt a megtisztelő címet is kivívta, hogy 2001-ben a legjobb fiatal játékosnak választották. 2002-ben bekopogott érte a Porto nagy ellenfele, a Lisszaboni sztárcsapat az SL Benfica. Miki dolgozott becsülettel, akkor is, ha többnyire a kispadon kezdett. Fejében már a távozás gondolata járt, amikor megkapta a nagy lehetőséget: edzője közölte vele, a sérült világsztárt, Nuno Gomest kell pótolnia. Miki élt a lehetőséggel, maradt a Benfica játékosa.

Az igazi otthon mindig Győr volt számára, a Soproni utca, a szülői ház, húga, és barátai. Köztünk Stark Peti, a legnagyobb cimbora, akivel együtt gyerekeskedtek. Miki nem felejtette el, honnan indult, nem szakította ki a gyökereit, győriként élte életét Portugáliában is. Mi pedig felnéztünk rá, vártuk a híreket, olvastuk a cikkeket és örültünk, ha a játszott a válogatottban, na meg ordítottunk örömünkben, ha éppen gólt szerzett a Fehér Miki…

Aztán 2004. január 25-én a fájdalomtól tudtunk volna ordítani. Jöttek a hírek, amiket még most is nehéz elhinni. Fehér Miki, a mi Mikink nincs többé. Az imádott focipályán lett rosszul, életét nem tudták már megmenteni. Mindenki döbbenten állt az eset előtt, halála megrázta a világot. Mikit 24 évesen, ereje teljében vették el szeretteitől, a pályáktól és a szurkolóktól.

Győrben, a Szabadi úti temetőben helyezték örök nyugalomra, itt volt az egész Benfica, koporsóját zokogó csapattársai állták körbe.

Elképesztő volt látni, mennyire szerették honfitárunkat, a győri srácot. 29-es mezszámát visszavonultatták, már soha többé nem viselheti senki a Benficánál.

Azóta szobrot kapott Portugáliába, s emlékét nem feledik. Mert szerették, tisztelték a mi győri fiúnkat, akiről még most, 17 év után is nehéz elhinni: kegyetlenül kettétört az élete, a karrierje…

Győrben sem feledik Mikit, róla nevezték ez az ETO akadémiáját, emléktornával, kiállításokkal ápolják emlékét. A szurkolók pedig mesélik a fiataloknak, hogy volt ám egy nagy ETO játékos, Fehér Miklós. Akinek most 42. életévében már itt kellene lennie, imádott szüleinél, imádott városában és imádott nevelőklubjánál, az ETO-nál.

Miki 2004. január 25-én hosszú útra indult, senkinek nem szólt, mert nem szólhatott. Hazatért Győrbe, megpihenni. Csak nagyon korán, s rengeteg könnyet hátrahagyva. Viszont ahol most van, a legnagyobbakkal játszik, s látja, mennyien szeretjük. S egészen biztos, hogy mosolyog…

Fotó forrása: Internet