Testvére a világ legjobb kajakosai közé tartozott, ő pedig bajnokokat nevelt. Próbálkozott versenyzéssel, de az átütő siker elmaradt, az edzői pálya azonban mindenért kárpótolta. Idén ötvenhárom éve, hogy szeretett sportága körül forog az élete. Sztanity László Győr Sportjáért díjat vehetett át.

„Megtisztelő ez a díj, és úgy gondolom, nagyon sok edző kollégám ugyanúgy megérdemelné ezt, ahogy én megkaptam” – mondja a mesteredző, miközben a legendás győri Vízitelep stégjéről sétálunk az irodájába, ahonnan jó vezetőedzőként szemmel tarthatja a „nyugalom szigetét”.

A szembejövő fiatalok megállnak és hangosan köszönnek. „A klub egyik első edzőjétől, Igazvölgyi Lajosról maradt ránk az „Erő! Egészség!” köszönés, amibe semmi militarista gondolatot nem kell belemagyarázni. A gyerek ha bejön hozzánk tízévesen, még köszönhet úgy, hogy csókolom, de felnőttként ez hülyén hangzik. A köszönésünk áthidalja ezeket a problémákat, ráadásul az idők során annyira jellegzetesen győri lett, hogy a világon mindenhol beazonosít minket. Köszöntek már rám úgy Milánóban, hogy Erő! Egészség! Laci bá’. Meg se kellett fordulnom, azonnal tudtam, hogy győri az illető, és kajakozott vagy kenuzott.”

Sztanity Lászó is gyorsan otthonra lelt a kajakosok között. Győri, Gabonavásár téri gyerekként került be az ETO focicsapatába, mert egy toborzón több száz gyerek közül őt is tehetségesnek találták, ám a labdát gyorsan a kajakoslapátra cserélte.

„Nem tartott sokáig a focikapus pályafutásom, konkrétan 1967-ig. Ekkor a szüleim kitalálták, hogy kajakozzak én is, mert milyen szép lenne, ha a két Sztanity gyerek párosban elverné a világot. Ez a valóságban úgy nézett ki, hogy ha edzésen kimentünk együtt evezni, ötből ötször valamelyikünk hozta vissza a hajót, a másik duzzogva gyalogolt kilométereket. Egyetlen versenyen ültünk egy hajóban, ott is kizártak bennünket. A versenybíró motorossal ment előttünk és húzta a vizet, az öcsém kiabált neki, majd káromkodva elküldte melegebb éghajlatra. Nyertünk, de sportszerűtlen viselkedésért a saját edzőnk javaslatára törölték a győzelmet. Havasréti Béla bácsi, a Népsport tudósítója is ott volt a futamon, másnap aztán óriási címmel megjelent a lapban: A testvérpár nyert, de kizárták őket” – meséli nevetve Laci bá’ a sikertelen próbálkozások történetét.

Az élet úgy hozta, hogy öccse, Zoltán 1975-ben Belgrádban világbajnok, 1976-ban Montrealban olimpiai ezüstérmes lett. Az idősebb Sztanity testvér pedig edzőként bizonyított.

„1973-ban még létezett sportállás, én is munkaidő-kedvezményes kajakos voltam, és behívtak az irodába, hogy edzősködni kellene. Mondtam, hogy nem biztos, hogy én ezt akarom. „Jó, akkor ugrik a napi két óra is”, mondta Vén Lajos, de ha elvállalom, akkor napi négyet kajakozhatok munkaidőben, csak tartsak edzést. Így csöppentem bele.”

A sikerek azóta is jönnek, az utóbbi időben inkább az utánpótlás terén. A Győrből indult bajnokok sora hosszú, vannak köztük olimpiai és világbajnokok is. „Legutóbb Csay Renáta huszadik világbajnoki címe volt egy igazán megható pillanat. Ahogy állt a dobogón, mögötte a kivetítőn az addigi tizenkilenc aranyérmes futam képei, a versenyzőtársak, a nézők tapsolnak. Most sem tudok meghatottság nélkül beszélni erről, mert ez olyan hihetetlen eredmény. Egy évben maximum két világbajnoki címet nyerhetsz maratoni távon. Tíz évig kellene folyamatosan a csúcson lenned, úgy, hogy rajtad kívül nem nyer más. Reni húsz éve van az elitben, nagyon büszke vagyok rá.”

A mester úgy érzi, energiájából kitelik, hogy sok kajakost, kenust indítson el a bajnokok útján, de egyszer a visszavonulásnak is eljön az ideje. „Két dologhoz akarok erős lenni. Az egyik, hogy észrevegyem, amikor már elefánt vagyok a porcelánboltban, mert nem akarok mindenbe beleokoskodó öreg partizán lenni. A másik pedig az, hogy legyen erőm a nagymotorra azt mondani, hogy már nem ülök fel rá, hiszen most még a motorosok táborába tartozom. Most azonban még, közel a hetvenhez is úgy érzem, több az álmom, mint a múltam.”