Tehetséges futballista volt, de végül a pingpongot választotta. Verseket ír, irodalomrajongó, szívesen fotózik. A Szent László-díjas Vígh Zsolttal, a magyar paraasztalitenisz-válogatott szövetségi kapitányával beszélgettünk.
Hogyan került kapcsolatba a sporttal?
Sportos családban nőttem fel, édesapám a Győri Postásban játszott, és én is a focival ismerkedtem meg először. Az utcánkban lakott dr. Lakat Károly, akivel baráti viszonyt ápolt a családunk. Karcsi bácsi 17 évesen felvitt a Fradihoz játszani, édesapám viszont azt mondta, jobb lenne, ha az érettségire koncentrálnék. Elég későn, csak 12 éves koromban kezdtem el az asztaliteniszt. Egy ideig párhuzamosan csináltam a labdarúgással, akkor figyeltek fel rám, amikor megnyertem a diákolimpiát. Azt mondták, ez a srác nem csak a labdával, az ütővel is jól bánik.
Mi döntött végül a pingpong mellett?
Belelendültem a játékba, a Győri Elektromosban nevelkedtem, majd a Magasépítőkkel megnyertük az NB II.-es bajnokságot, és feljutottunk az első osztályba. 22 éves koromban játékos-edző lettem Szombathelyen, ahol az ország második legerősebb klubját építettük fel. Egyéves ausztriai légióskodás után a BVSC hívott el edzőnek. Mindent megnyertünk az utánpótlással, és közben a magyar válogatott ifjúsági és serdülő szövetségi kapitánya lettem, ahol 2000 és 2004 között 22 Eb-érmet szereztünk. 2017 óta pedig a paraszakágban dolgozom: Európa-bajnok, világbajnok és kétszeres paralimpiai bajnok és többszörös paralimpiai érmes edzőnek mondhatom magam.
Sok helyütt megfordult, mégis máig Győrben él.
Mert ez a város a szívem közepe. Bárhol is járok a világban, én itt vagyok otthon, és mindig is győri maradok. Itt születtem, itt nőttem fel, Papp Gézával itt hoztuk létre az ország egyik meghatározó asztaliteniszklubját, és Győrben van az ország legjobb paraasztalitenisz-csapata. A Club Arénát Európa legjobb edző- és versenytermei közé választották, régiós edzőközpont vagyunk. Herendi Ivánnal, a magyar asztaliteniszsport ikonjával itt indítottuk el a Jövő Reménységei Programot és a város támogatásával Győrben szerveztük meg az Ifjúsági Asztalitenisz Világfesztivált, amely jövőre világjátékok néven folytatódhat.
Ennyi minden mellett jut még ideje másra is?
Szívesen írok és fotózom. Köteteim jelentek meg, irodalmi antológiákba válogatták be a verseimet, amelyek közül a Győri Nemzeti Színház színművészei többet is megzenésítettek. Az irodalom és a fotózás a hobbim, de erre csak azt szoktam mondani, hogy azért írok verseket, mert nem tudok énekelni, és azért fotózom, mert nem tanultam meg rajzolni. Harmonikus kapcsolatban élek a feleségemmel, aki igazi társ mellettem, és akkor is támogatott, amikor a paralimpiai bajnoki edzői jutalmam felét a győri edzőközpontra áldoztam. Mellette a szakmai munkámat is segíti, hiszen a magyar válogatottnál dolgozik gyógymasszőrként. Megtiszteltetés, hogy átvehettem a Szent László-díjat, de a munka ezzel nem ért véget: továbbra is Győrért és a győri sportsikerekért szeretnék dolgozni.