Csengetnek, kinézek az ablakon. Fiatal, számomra ismeretlen hölgy áll a kapu előtt, kezében valamiféle nyugtát szorongat. Nem a postás, pénzbeszedők és óraleolvasók sem járnak mostanában. Intek neki, hogy rögtön kimegyek.

Mondja, hogy engem keres, mert elnézést szeretne kérni.
Tőlem? – képedek el.
Ugye járt ma reggel a Körkemence utcai patikában? – kérdezi.
Jártam – bólintok.

Elszámoláskor kiderült, hogy 1400 forinttal megkárosítottunk valakit. Végignéztük a recepteket, és ön volt az, akitől véletlenül többet kértünk. A címe alapján megtaláltam, hoztam a pénzt és ne haragudjon ránk. – kéri.

Azon töprengek, nem megalázó dolog-e azt mondani: nem vettem észre, hogy kevesebbet adtak vissza, de nagyon köszönöm, hogy utána jártak, s a pénzen vegyenek maguknak egy bonbont. Nemcsak a tisztességük miatt, hanem mert látom mennyit dolgoznak nap mint nap, a sok beteg között, közvetlen fertőzésveszélyben. Csupán egy bonbon elég-e a megbecsülés jelzéséhez? Végül mondom. A hölgy nem akarja elfogadni. Az ajánlatot. Mi hibáztunk, hajtogatja, Jó tapasztalni, érzékelni, tudni, hogy az emberi tisztességet még a koronavírus sem tudta mindenhol kikezdeni.