„Az is álom volt, hogy éltél…” – Molnár Csillára emlékezünk

Fotó: MTI/Benkő Imre

Harmincöt éve már annak, hogy az első magyar szépségkirálynő, Molnár Csilla Andrea tragikusan fiatalon hozott egy végzetes döntést és eldobta magától az életét. Kérdőjelek sokasága, érthetetlen összefüggések és azóta is döbbent csend. Egy biztos: Csillának még ma is élnie kellene!

Összeszorul a torkom, ha azt hallom, hogy Homonyik Sándor „Álmodj királylány” című dalát viccesen idézik, egymásnak odamondva. Nem bántok senkit, mert nyilván nem tudják, miért született meg ez a dal és kiről szól valójában. Azt pedig pláne nem, hogy a szövegében milyen mélységes fájdalom, s tragédia lapul. Dalba foglalva őrzi Molnár Csilla Andrea, 1985-ös szépségkirálynő drámáját.

Csilla belülről fakadó szépség volt, ártatlan fiatal lány, aki túl korán csodálkozott rá a világra. Szinte egy pillanat alatt lett a már-már omladozó szocializmusban az egyik legismertebb arc, mindenki őt akarta, vagy így, vagy úgy, de a lehetőséget látták benne. Szép szavakból, ígéretekből nem volt hiány, ahogy a kötelezettségekből sem. A háttérben meg egy, a lányát féltő és óvó apa, akivel – mint kamaszkorban általában – voltak viták, félreértések, veszekedések, ellenzések és meg nem értések. Csillának fájt, szerette volna, ha megérti az édesapja, ahogy ezt szeretné minden kamaszlány.

A gyönyörű, fiatal lány pokoli harcokat vívhatott magában, amelyet az életrajzi könyvek nem adnak vissza, nem is adhatnak, mert Csilla magával vitt minden fájdalmat 1986. július 10-én, 17 évesen amikor édesapja szívgyógyszereit vette be. Sokak szerint nem akart ő meghalni, csak kiáltani akart, hogy nem bírja, hogy nem erre számított és szeretné visszakapni az életét. Nem derül ki soha és csak remélni tudom, hogy a család, a szerettei, a barátai az idő előrehaladtával egy ici-pici megnyugvást azért találtak. Maguk miatt és Csilla miatt is. Mert akiket szeretünk, nem akarjuk bántani, mégis őket sikerül a legtöbbször.

Egy éves sem volt voltam, amikor ez a gyönyörű fiatal lány úgy döntött, beveszi azokat az átkozott pirulákat. Nem ismerhetem az akkori életet, az akkori farkastörvényeket. Ám abban biztos vagyok, a hatalom, a pénz, a befolyás, a férfiak ugyanolyan voltak, mint most. A divatvilágot sem ismerem, de valahogy mindig az derül ki, hogy csak kívülről álomvilág, belülről már korántsem annyira pazar. Azt sem tudom, Csillát mennyire kínozta, hogy az apai elvárások és tiltás miatt nem lehetett együtt szerelmével… Őszinte volt az a szerelem vajon, vagy kamaszos rajongás? Csilla ezt már nem mondhatja el… Sajnos csak azt tudom, hogy megrendítő volt olvasni a könyveket, cikkeket, amelyek Csilláról szólnak, s amelyek próbálták keresni a választ a feltett vagy fel nem tett kérdésekre, s próbálták kibogozni a szépségipar már akkor is igencsak kusza szálait.

Ami mindvégig zavart: utólag próbálta mindenki keresni az embert, azt az ártatlan fiatal lányt, aki amikor elindult Fonyódról Budapestre, fogalma sem volt mibe keveredik. Fiatal volt, gyönyörű, álmodozó és naiv. Megroppant vagy megroppantották? Becsapták, megvezették, rossz döntések sorát hozta, elragadta az örvény? Csak a szavakat rakom egymás után, miközben az zakatol bennem: 35 éve már annak, hogy önkezével vetett véget az életének, s máig beszélünk róla. S nem tragédia-élvezetből. Legalábbis én biztos, hogy nem. Csupán szívbemarkoló, hogy egy élet így ért véget. Hogy valakit a legmagasabbra emeltek, s mégsem adtak biztonsági kötelet és védőhálót. Csilla pedig zuhanni kezdett….

Azóta eltelt 35 éve, s ki tudja hány és hány fiatal élete szakadt meg ilyen borzalmasan értelmetlenül? Hány gyógyszeres doboz ürült ki egy végzetes döntés miatt, s hány fiatal érezhette, hogy nincs visszaút? Hány fiatal lány érezheti a legnagyobbnak s megismételhetetlennek az épp aktuális szerelmet? Kérdések, amelyen mindig is foglalkoztattak, mert hiszem, hogy felelősek vagyunk egymásért. Minden döntésünk hatással van valakire, akár hisszük, akár nem. Csilla drámáját sokszor éreztem szinte tankönyvbe illőnek, hogy segítsen megelőzni a további tragédiákat. Mert egy zárt világ is megannyi veszélyt rejtegetett, nem még a mostani szabad, szinte korlátok nélkül megélt mindennapok.

A mai fiatal lányok lehet, hogy küllemre, viselkedésre, életszemléletre mások már, mint Csilla, ám kétlem, hogy lélekben változtak volna. Vágynak a figyelemre, a szép ruhákra, az elegáns drága frizurákra, sminkekre, a rivaldafényre, a szerelemre, családra. Nincs ezzel semmi baj, az élet szép, éljük meg az álmainkat. Úgyis ezt hirdeti ma számos életvezetési tanácsadó: „ragadd meg a pillanatot, nincs határ.” Veszélyes szavak ezek, ha nincs megfelelő megfontoltság, támogatás, bástyák, menedéket nyújtó ölelések.

Aggódom a fiatalokért. Csilláért is aggódott a családja, a szerettei, Fonyód.. Nem tudták megelőzni a tragédiát, s egy életen át hordozandó sebet kaptak. Máshogy alakulhatott volna, folytatódhatott volna ez a tündérmese. De nem úgy, és nem olyan körülmények között, amelyek akkor zajlottak. Ki lehetett volna szállni? Nem tudom. Tényleg nem tudom. Csak egyet: Molnár Csilla Andrea rövid élete és tragikus halála 35 év elteltével is megdöbbentő és ismeretlenül is fájó.

Az Álmodj királylány pedig egy szívbemarkoló dal, amely nem érdemli meg azt, ahogy emlegetjük. Őrzi Csilla tragédiáját, emlékét, amelyet a mi feladatunk soha nem felejteni!

„Annyi mindent elvesztettél már,
míg rád virradt a nap, mikor győzni tudtál.
Úgy indultál őszintén, tisztán,
de hosszú volt az út, s talán túl sok a sár.
Csillag voltál, azt mondják, s nem vigyáztunk rád.
Egy lélegzetnyi boldogság, ennyi volt tán,
ez volt az élet!

Játszottál és játszottak veled.
Sok gyöngyként pergő szó, hamis bók hová lett?!
Lásd, önmagad is elveszítetted,
még azt is feledted, hogy szerettél, s szerettek!
Ránk nézel egy fényképről, a szemed titkot rejt;
egy titkot, melyet többé már nem sejthet meg,
nem fejt meg senki…

REF.: Álmodj, királylány, ahogy a mesében, oly békén!
Álmodj, királylány, az is álom volt, hogy éltél!
Nekünk is álom vagy ma már!…”